Mr.Weasley vezetésével megkezdtük utunkat a lámpások fényében fürdő ösvényen a tömeg kíséretében. Húsz perces gyalogtúrába került átérnünk az erdő túloldalára, ahol a gigantikus stadion látványa fogadott.
- Százezer néző befogadására alkalmas. – Magyarázott büszkén Mr.Weasley. – A minisztérium ötszáz embere dolgozott rajta év eleje óta. Mugliriasztó bűbájok védik minden egyes négyzetcentiméterét. A mugliknak, akik az utóbbi hónapokban erre a környékre tévedtek, hirtelen eszükbe jutott, hogy sürgős dolguk van odahaza, és gyorsan visszafordultak.
Mr.Weasley nagyon ügyelt arra, nehogy elveszítsük egymást a tömegben. Megrohamoztuk a legközelebbi bejáratot, azon túl pedig lépcsőzni kezdtünk. A Roxfort jutott eszembe, hálát adtam, hogy ezek a lépcsősorok nem forogtak össze-vissza. A stadion legtetejébe mentünk: a páholyba. Az első sorban találtunk helyet, a pálya látványa elképesztő volt. A százezer néző még gondolatra is eszméletlen volt, de így, hogy láttuk is a sok boszorkányt és varázslót a lelátón, még a lélegzetünk is elakadt. Legalábbis ahogy összenéztünk Harryvel, biztosra vettem, hogy a miénk elakadt. Az ikrek előadását hallgatva, amit a különféle híres kviddics balesetekről tartottak, észre sem vettem, hogy milyen gyorsan megtelt körülöttünk a páholy. Egyszer csak egy óvatos bökést éreztem a lábamon. A másik oldalamon ülő Harry bökött meg. Fejét az előtte nyájasan mesélő Cornelius Caramel felé fordította, de szemével gyakran felém pillantott: segélykérő pillantás volt.
- Ő Harry Potter! – Közölte Caramel a mellette ülő fekete bársonytaláros férfinak, arckifejezéséből ítélve egy szót se értett abból, amit a miniszter mondott. – Harry Potter... Biztosan hallotta már a nevét, ő az a fiú, aki túlélte Tudjaki átkát... Kizárt dolog, hogy nem hallott róla.
A varázsló ekkor észrevette Harry sebhelyét, mutogatni kezdett rá, és izgatottan hablatyolt valamit. Caramel büszkén felnevetett, visszapillantott Harry irányába, de a tekintete találkozott az enyémmel. Kényelmetlen arckifejezést öltött. A tavaly történtek után, Cornelius úgy tudta, hogy csupán hazugság, hogy Táltos vagyok, az év vége felé már az egész iskola is elhitte ugyanezt. A miniszter reakciója alapján még nem tudta hova tenni az akkor történteket. Mintha nem tudná hogyan is szóljon hozzám. Ezután a bolgár kérdezősködni kezdett. A férfi egyre feszültebben ismételgetett hasonló kifejezéseket. Alattomos mosoly húzódott a szám szélére. Vettem egy mély levegőt és elsuttogtam a verset, ami a szélhez szól: a segítségét kértem.
Lágy fuvallat indult a bolgár felől, ami egyenesen az arcomba fújt, a férfi erőteljes, idegen szavait ekkor kísérteties módon megértettem.
- Mikor kezdődik már ez az átkozott meccs? Nem hiszem el, hogy maguk angolok még egy ilyen egyszerű rendezvény lebonyolításához sem értenek! Talán még rituálisan megiszunk közösen egy csésze teát?
- Mr.Weasley, mikor kezdődik a meccs? – Kérdeztem halkan.
- Percek kérdése, kedves Bridgette. Szerintem negyedórán belül elkezdődik a kabalák bemutatója.
Ezután a férfihez fordultam, és mintha mindig is beszéltem volna a nyelvet, széles mosollyal megszólaltam bolgárul.
- Kétlem, hogy lenne közös tea, ilyen későn már nem szoktak ilyet, a meccs pedig pár perc múlva kezdődik. – A tekintetek rám szegeződtek. A bolgár férfi elmosolyodott, Caramel arcára döbbenet ült ki, Harryére pedig az elfojtott nevetés.
- Végre egy érthető szó! Mi a neved?
- Bridgette.
YOU ARE READING
Az Elfeledett Erők... 2.rész - Látomások
FanfictionA legenda egészen Árpád idejéig nyúlik vissza. A Táltosok olyan mágusok voltak, akik különleges ősi magyar erővel bírtak. Ahogy telt az idő, az emberek félni kezdtek az erejüktől, vadászni kezdtek rájuk. Ma már csak kettő maradt, apám és én. A becs...
