Az Elfeledett Erők... 2.rész - Látomások

2023 - 23. fejezet - Sötét álom

Zaklatottan tértem vissza a hálóterembe: Lis üres ágya továbbra is ruhatárként szolgált, Hermione már szépen elhelyezte rajta a dísztalárját és Ginny is arra készülhetett, tekintve, hogy épp igyekezett kikászálódni belőle. Megegyeztünk abban, hogy mind túl fáradtak vagyunk az élménybeszámolóhoz, így majd a szünet további napjaiban kibeszéljük a bált. Gondosan behúztam az ágyfüggönyt: legalább valamennyire egyedül érezhettem magam. Letettem a fejem a puha párnára, de az most nem volt olyan kényelmes, mint általában. Hiába forgolódtam, se a párna se a matrac nem akart kényelmesen viselkedni. De talán a gondolataim tehettek róla. Mintha vihar lett volna a fejemben. Hermione és Ginny már rég aludtak, így észrevétlenül surranhattam ki a Griffendél-toronyból egészen Sir Thomasig. Begyújtottam a kandallót és leültem a kerek szőnyeg közepére. Mély levegőket vettem, az hátha megnyugtat, de csak egyre több gondolat kezdett el cikázni a fejemben.

Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Talán a túlzó gondolatoktól, talán a hajón történtektől, de talán attól a furcsa érzéstől, ami most olyan erős volt bennem, mint még soha. Éreztem azt az égető gombócot belül, amiről Charlienak meséltem. A szívem hevesebben kezdett verni és szédültem, mintha egy vékony peremen állnék egy szakadék tetején, ami egyre csak mélyebb és mélyebb tűnt. A szívverésem már olyan gyors és olyan erős, mintha egy ló futott volna körbe-körbe a bordáimon. Megpróbáltam visszaemlékezni a meditáció lépéseire: egyenletes légzés kell hozzá. De akármennyire igyekeztem, ez nem ment. Egyszer lassú, mély levegőt vettem, majd olyan mohón kapkodtam az oxigént, mintha fuldokolnék. Az arcomon izzadtságcseppek peregtek le, remegtem, mint a nyárfalevél és közben csakis arra a képzeletbeli szakadékra tudtam gondolni, aminek a tetején éreztem magam, és bármilyen erősen is próbáltam egyensúlyozni rajta, végül belezuhantam.

Tompa fájdalom sajgott a hátamban. Amikor kinyitottam a szemem, a csillagos égboltot láttam: a Roxfort előtt találtam magam. Felálltam, leporoltam magamról a fűszálakat.

- Hogy kerültem ide? – Kérdeztem magamtól.

Viszont ahogy körülnéztem, ráeszméltem: ez nem a valóság. Az égboltot eluralta egy különös, megmagyarázhatatlan derengés, engem pedig elfogott egy különös deja vu érzés, ami elválasztotta a tudást és a tudatlanságot, ezek pedig csakis a látomásokra jellemző. Ez mégis olyan valóságos volt...

Beszaladtam a tölgyajtón a bejárati csarnokba és kitártam a nagyterem ajtaját. Az asztalok, székeke és étkészletek nem voltak a helyükön, tehetetlenül lebegtek a levegőben. Az egyetlen dolog, ami a padlót érte, az a Tűz serlege volt, a maga kékszínű lángjaival. Abban a pillanatban, ahogy átléptem a küszöböt, az ajtó becsapódott mögöttem, a nagyterem falai pedig kék lángokba borultak.

- Viiiktor Kruuum... - A sejtelmes suttogás a serlegből jött, ismerős volt, nem ért meglepetésként. – Fleeeur Delacooour... Ceeedric Diggoryyy... Haaarry Poootter...

A serleg a négy bajnok nevét sorolta, egyre hangosabban, egyre gyorsabban. A sejtelmes hangot egyszerre félbe szakította egy hangos sárkánybömbölés és ekkor a kék lángok elaludtak, és felhangzott egy fájdalmas visítás. Egyedül a hold lágy fénye világított. A nagyterem remegni kezdett, mintha földrengés rázta volna meg, a falai pedig kőről kőre lehullottak. Az ajtóhoz siettem, próbáltam kinyitni, hogy elmeneküljek az összeomló épületből, de nem nyílt. Rángattam a kilincset, de semmi. A fülsüketítő visítás mintha tűvel szúrta volna az elmém. Megpróbáltam átszaladni a tanári asztal melletti ajtóhoz, de nem értem el: az épület rám omlott. Összekuporodtam a földön, de nem éreztem ahogy a kövek összezúznak. Se fájdalom, se semmi... Sóhajtani akartam megkönnyebbülésemben, de levegő helyett víz ömlött a számba. Felköhögtem, de minden alkalommal egyre csak több víz áramlott a tüdőmbe. Kapálózni kezdtem: a testem teljesen víz alatt volt. Nem tudtam megmondani merre van a fel és a le, viszont a levegőm egyre csak fogyott, majd a tüdőm teljesen megtelt vízzel. Felhagytam a kartempózással. Elengedtem magam. A jéghideg víz körbe ölelt. Lassan tompulni kezdett a tekintetem és ekkor meghallottam egy énekszót... Gyönyörű volt, lágyan ringatott, de a szavait nem tudtam jól kivenni: