Az Elfeledett Erők... 2.rész - Látomások

2023 - 15. fejezet - Segíts ifjú!

A roxmortsi kirándulás hamarabb véget ért a számunkra, mint hittem, semmihez sem volt túlzottan kedvünk, szóval korán tértünk vissza a kastélyba – indulás előtt még nyilván kihasználtam 1-2 alkalmat, hogy észrevétlenül gáncsoló ártást küldjek Malyof-ra. Én a toronyba mentem, a többiek a hálótermeinkbe. Negyed tizenkettőkor aztán eljött az idő, hogy felöltsem a Táltosálcát, és elkezdjem róni a lépcsőket lefelé. Tintafekete volt az ég, a parkban csupán két fényforrást lehetett látni, Hagrid kunyhójának ablakát és a beauxbatonsos kocsit. Hagrid kunyhójának környékére érve épp kopogni készültem, amikor felébredt bennem a Táltosösztön. A Tiltott Rengetegre szegeztem a tekintetem, volt ott valami, ami úgy hívott, mint még soha semmi. Olyan volt mintha suttogna, beszélni akarna hozzám.

- Neked mondom énekem, Szélnek szelleme, súgd meg a titkodat, segíts most énnekem. – Motyogtam, és azzal mély levegőt vettem. A lágy éjjeli szellő elsuhant mellettem és körbetáncolt, de nem értettem, amit súgni akart. - Neked mondom énekem, Földnek szelleme, súgd meg a titkodat, segíts most énnekem. – A földre tapasztottam a tenyerem, a talaj rendezetlenül remegett, több forrásból is. – Melyik az... Neked mondom énekem, Földnek szelleme, súgd meg a titkodat, segíts most énnekem. Melyik...? – A rezdülések közül az egyik egyre hangosabb, erősebb lett. A többi már szinte teljesen elhallgatott, de az az egy folyamatosan erősödött.

Felegyenesedtem és szaladni kezdtem a dobogás irányába, még mindig éreztem ahogy a talaj meg-meg rezdült, a lábamtól az egész testemen. Beértem az erdőbe és nem is foglalkoztam azzal, hogy milyen veszély leshet itt rám, csak szaladtam, szaladtam és egy idő után fényforrást láttam meg a fák közül. Meleg fény uralta azt a területet, ami újra és újra fel-felvillant. Lelassítottam. Kiáltozás ütötte fel a fején a fényforrás felől, és egy dobhártyaszaggató, iszonyú üvöltés. Megkerültem az utolsó fát is, ami eltakarta a tisztást, és akkor megláttam. Húsz-harminc varázsló rohangált fel-alá, négy óriási szörnyeteget próbáltak féken tartani: sárkányok voltak. Nyakukra és lábukra bőrbilincsek szorultak, azokról láncok lógtak.

Hatalmasok voltak, vadak és erősek. Fejük legalább tizenöt méterre volt a földtől, gyilkos fogakkal teli pofájukból tűzoszlopok lövelltek a magasba. Volt köztük egy ezüstöskék, hosszú szarvú, egy sima pikkelyű zöld, egy vörösbőrű, finom aranytüskékkel szegélyezett pofájú, és egy hatalmas fekete rézszínű szarvakkal és tüskékkel, amelyik mind közül a leginkább hasonlított egy óriásgyíkhoz. Ez volt az a szörnyeteg, ami most rám szegezte sárgán izzó szemét. Megszeppentem egy pillanatra, a sárkány nem foglalkozott az őt körbevevő ordítozó varázslókkal, csak meredt rám, mintha nem lenne más a láthatáron, pedig az álca még rajtam volt. Ennek biztonságában léptem közelebb. Óvatosan, a lehető leghalkabban átmásztam a kifutó palánkjain. A suttogó hang, ami a fejemben visszhangzott egyre hangosabb lett, ekkor már egyértelmű volt, hogy a sárkány felől jön. Amikor a közelébe értem, a bestia leeresztette a magasból a fejét, egészen a talajhoz. Alig két méterre álltam tőle, farkasszemet néztünk. Kinyújtottam a karom, hozzá akartam érni, de ekkor a varázslók átkokat kezdtek rá dobálni. A sárkány felbőszült, üvölteni kezdett és egy tizenötméteres lángcsóvát szórt az ég felé. Tombolni kezdett, mint a társai, az átkok lassan legyengítették, majd egy idő után az óriás a földre rogyott, és oldalra dőlt.

- Ezzel megvolnánk. – Szólt zihálva az egyik varázsló, aki nem volt más, mint Charlie Weasley. – Most egy darabig nyugton maradnak. Útközben álomfűlevet kaptak. Gondoltuk, kellemesebb lesz nekik majd itt a sötétben felébredni, de amint láttad, így se voltak túl jó hangulatban.

- Milyen fajtájú sárkányok ezek, Charlie? – A vöröshajú férfi mellett egy másik ismerős állt, méghozzá Hagrid.

- Ez egy magyar mennydörgősárkány. – Magyarázta Charlie. A figyelmem azonnal elterelődött arról, amit ezután mondott.