Belehabarodva az Ellenségembe ⛵

2. Régi ismerős

🌞 Jenna szemszögéből 🌞

Meg kell hagyni, borzasztóan unalmas út volt. Egész végig egy úttesten haladtunk, minden kilátás ugyanolyan sivárnak és szikkadtnak tűnt. Mintha egy sivatag felé tartanánk.
Aztán már nem volt lényeges.
Láttam a tengerpartot.
Láttam a víz csobogását.
Láttam a parton felsorakozó vitorlásokat.
Megérkeztünk.
Kiszálltunk az autóból és egy jóvágású férfi köszöntött bennünket. Anya persze azonnal a nyakába borult és egy csókkal is jutalmazta őt.

– Gondolom ő a tulaj, az "új apánk" meg ilyenek. – hajoltam le az öcsémhez, akinek láthatóan halvány lila gőze sem volt, hogy mi történik.

Anya besétált a házba a férfival, és intett nekünk hogy menjünk mi is, úgyhogy követtük őket Patrickkal. Ahogy beléptem, valami elképesztő látvány fogadott! Talán egy kastélyhoz tudnám hasonlítani. Bal- és jobb oldalt lépcsők futottak fel az emeletre, ahol sok-sok szobát láttam. Lent hatalmas bőrkanapé, hasonló méretben hozzá TV, mellette szinte luxus konyha, teljes felszereltséggel, szigetpulttal.
T

átott szájjal jártam be a ház többi részét.
Minden egyes bútor díszlet, kiegészítő, akár lámpa, méreg drágának tűnt. Valószínűleg ez nem csak a látszat, valóban ennyit költött a házra a tulajdonosa. Talán még a pók a sarokban is a Calvin Klein üzletéből van.
Hosszadalmas merengésemet anya szakította félbe.

– Hozd be a cuccokat Jenna – adta ki az utasítást, mire én csak bólintottam. Nem tudom meddig fogom bírni emellett a nőszemély mellett. Hogy miért nem bírom? Arról majd később...
Kisétáltam az autóhoz és kinyitottam a csomagtartóját, majd nagy nehezen becipeltem a bőröndöm. Anya és a férfi kimentek, hogy megnézzék hátul a medencét. Patrick pedig az autónál szenvedett. Az emeletre érve kérdés nélkül becuccoltam egy szobába, ami szimpatikus volt. Majd kisétáltam a házból, hátra mentem anyáékhoz, de megálltam a ház sarkánál mert beszélgetést hallottam.

– Remélem a gyerekeket nem fogják zavarni a szomszédok – mondta a névtelen férfi, olyan jó, hogy vele fogok lakni, és még a nevét sem tudom.

– Ugyan már, Lewis, biztosan jól ellesznek! Aztán meg, vágyni fognak egy kis társaságra szerintem. – válaszolt neki anya. Nem igazán értettem vele egyet. Szomszédok? Társaság? Ide? A nyugalom szigetemre? Nemár!
Mondjuk, legalább mostmár tudom, hogy Lewisnek hívják.
Mindnyájan visszamentünk a házba, Patrick a mellettem lévő szobában talált helyet, anya pedig Lewis szobájában, illetve ágyában.
– Fúj – jelentettem ki hangosan. Lewisék nem hallották, de Patrick mellém lépett és felnézett rám.

– Mi fúj? – kérdezte kíváncsian. Márpedig a kíváncsiság nagy úr. Tudtam, hogy nem fog békén hagyni addig, amíg el nem mondom neki.

– Undorom a szerelmesektől  – szóltam az öcsémhez fapofával, érzéketlenül.

– De a szerelem olyan szééép! És mi van azzal az Oliverrel? – erre a kérdésre nem számítottam. Ő nem ismerheti, alig volt 3 éves..

– T..Te mégis honnan tudsz róla? –  dülledtek ki a szemeim.

– Miről beszélsz? Én arról a szépfiúról beszélek a szomszédban! – ekkor megragadta a kezem, odahúzott az emelet ablakához majd egy srácra mutatott a szomszéd házban. – Ő az, látod?! Az a lány hívta őt és megjegyeztem a nevét.  – ekkor egy lányra mutatott, bár fiatalabbnak tűnt az előzőnél.

– Oliver és Lexi... -nyeltem egy nagyot.