Belehabarodva az Ellenségembe ⛵

5. Balhé

🌞 Jenna szemszögéből 🌞

Reggel 5 óra körül lehetett, anyáék már nem voltak otthon. Gondolom Lewissel lementek a partra, vagy dolgoztak. Nem tudom, de annyira nem is érdekelt. Főztem magamnak egy kávét, azokkal az eszközökkel amiket ott találtam, mert nekem kávé nélkül nem reggel a reggel. Tettem bele egy kanál cukrot, meg tejszínhabot. Nem sajnáltam, mert nem az enyém.

– Hozzá tudnék szokni.  – jelentettem ki. Aztán rendbeszedtem magam, felöltöztem és megfésülködtem. Kimentem a házunk előtt álló padra, majd leültem rá. Elővettem a telefonom és nézegettem, hogy errefelé milyen gimnáziumok vannak. Jövőre érettségizem, szóval jó lenne ha minél hamarabb találnék valamit. Ezért is keltem korán, hátha még ma beiratkozhatok. Felemeltem a fejem, hogy ne nézzek ki úgy, mint aki már korán reggel csak a telefonját bújja. Teljesen elbambultam a víz látványában, nem sokat foglalkoztam a telefonommal. Bambán bámultam a napfelkeltét és a csobogó vizet.

Hirtelen egy mély hangot hallottam mögöttem és két kezet éreztem a vállaimon, amik szorítottak. Hangosan felsikoltottam. Megfordultam, Oliver volt az.

– Hogy rohadnál már meg!!  – fordultam felé. – Mi a francért vagy te fent ilyenkor? A szívbajt hoztad rám!

– Nem tudom, unatkoztam. Meg egyébként se szoktam sokat aludni.

– Bár mindigis utáltam a képed, most látom is rajta hogy ronda és nem kipihent.

– Szóval most ronda, máskor szép? – húzta oldalra a száját, így megjelentek a kis gödröcskéi.

– Te komolyan szépnek gondolod magad? – emeltem fel rá az egyik szemöldököm. Undorító gyerek. Mondjuk nem gyerek, idősebb nálam, de az undorító jelző marad.

– Én, a rajongóim, a saját húgom is, és szerintem mindenki akinek nem légypiszok méretű az agya. – majd rám vetette sötétzöld szemeit, ezzel utalva, hogy körülbelül én vagyok az egyetlen aki nem bírja.

– Nem beszélek veled. – elővettem újra a mobilom és néztem tovább a gimnáziumokat.

– Miért? – nézett rám értetlenkedve.

Nem szóltam semmit.

– Jólvan akkor, legyél introvertált. – már lépett volna le, de megállt. – Amúgy az a kis fogyatékos öcséd megvan még?  – horkant fel, miközben a fejét visszafordította felém.

Nem bírtam tovább, felálltam és behúztam neki. Engem sértegessen, már nem érdekel, az ő véleménye meg pláne nem, de az öcsémnek ehhez semmi köze. Főleg az orrát érte az ütés, ami egyből el is kezdett vérezni.

– Normális vagy?! – kiáltott rám, majd megfordult, ökölbe szorította a jobb kezét és egy lendülettel belenyomta az arcomba. Az ütés hatására kissé elfordultam felőle.
– Lehet eltörted az orrom!  – puffogott miközben az orrát törölgette egy zsebkendővel.

– Ezt érdemled.

– Mit keménykedsz?

Egy ideig csöndben állt, aztán újra megszólalt.

– Van egy gimnázium ahova én is járok, végzősként. – egy halovány mosolyt jelent meg az arcán, kissé ördögi volt, de nem igazán érdekelt.

– Vigyél el oda! – parancsoltam rá.

– Persze, meg egy nagy lótúrót. Elsétálsz oda, nagyjából 10km. Én meg majd autóval megyek melletted, és végignézem ahogy kifulladsz -közölte lenézően, egy büszke mosollyal.

– Merre kell mennem?  – kérdeztem sóhajtozva.

– Ez a főút, látod? – mutatott egy útra. – Na, ezen végig, aztán balra látni fogsz egy olyan táblát, ami már írja a sulit. Azt követed és nem tévedsz el. Bár remélem igen, jó szar környék. -horkant fel. – Na, sok szerencsét kicsi Jenna. – majd ezzel a mondattal vissza is ment a házukba. Mindig ezzel basztat. "Kicsi". Alacsonyabb vagyok nála mondjuk, jóval, szerintem egy 15-20 centivel. A magasságom miatt mindig, mindenhol bántottak.

Nem akartam mást már hozzáfűzni, nehogy érezzen egy aprócska törődést is. Aztán elindultam a suli felé.