Belehabarodva az Ellenségembe ⛵

54. Mióta ő elment

🌞 Jenna szemszögéből 🌞

Amikor hazaengedtek a kórházból, valahogy minden megváltozott. Így, hogy Oliverék elmentek innen, sokkal normálisabb lett az egész iskola. Nem rettegett senki a folyosón és nem voltak verekedések sem. Engem is megértéssel fogadtak vissza. Az osztálytársaim segítettek a tananyagban és igen kedveltté váltam az egész iskolában.

A legtöbb időmet vitorlázásra és tanulásra szántam, több-kevesebb sikerrel. Néha elmentem arra a helyre, ahol Oliverrel voltunk, hátha kiszúrom az óceán mélyén a szerencsekarkötőmet, de reménytelenül keresgélek.

Matek óra volt. A tanárnő nem ültetett mellém senkit, amióta Oliver elment.
Egyedül ültem. Egyedül és magányosan.
Most nem volt senki, aki oly idegesítően gyakran jelentkezett volna mellettem, vagy állandóan csámcsogott volna a fülembe. Hirtelen egy hangos, éles de rövid hangra lettem figyelmes. Értesítés érkezett a telefonomra, amire természetesen azonnal mindenki rám szegezte a tekintetét. Baszki, elfelejtettem lenémítani. Üzenet jött Chestertől. “Gyere ki a folyosóra. Fontos.”

– Jenna, tedd el a telefont. – szólított fel a tanárnő.

– Én csak..-

– Most kapott vissza fontos vizsgálati eredményeket. – fedezett Amy. Ő tud róla, hiszen már egy ideje ez így megy. Mindig kisegít a bajban.

– Oda kellene mennem. – hazudtam, de nem volt más választásom. Utálom, hogy Chester egyet fütyül és nekem szaladnom kell. Egyébként nem szokásom hazudni, de ha szükséges, akkor mindig bedőlnek neki.

– Sürgős? – vonakodott a tanárnő.

– Sürgős. – feleltem, majd csak bólintott egyet. Összepakoltam a cuccaimat és kisétáltam a folyosóra, ahol Chester várt rám.

– Mi olyan fontos? Chester nem rángathatsz ki minden órámról! Mentél volna te is egyetemre...

– Vegyél vissza egy kicsit. Nyugi. Csak meg akartam kérdezni hogy néztél-e már esküvői ruhát?

– Anya nézett néhányat, de nekem nem tetszenek. – vontam vállat.

– Ne hülyéskedj! 2 hónap múlva házasodunk és mégcsak a ruha sincsen meg? – akadt ki.

– Édes Istenem ne stresszelj már ennyire.

– De stresszelek. Mert egyszer házasodik az ember. Legalábbis én egyszer akarok, méghozzá veled. – hajolt közelebb.

– Rendben majd nézek valamit...

– Köszönöm drága. – nyomott egy csókot a számra. Előbb nyalnám fel a vécépadlót, minthogy vele csókolózzak. De mégis itt vagyok, nem a vécépadlónál.

Még beszélgettünk néhány percig, de hamar kicsengettek. Chester másodpercek alatt köddé vált, engem pedig az osztálytársaim rohamoztak.

– „Jenna minden rendben van?”

– „Mit mondtak az orvosnál?”

– „Tudok segíteni?”

– „Elküldjem majd a házi feladatot?”