Belehabarodva az Ellenségembe ⛵

45. Még egy kicsit!

🌞Jenna szemszögéből🌞

Jólvan, nincs más dolgom, minthogy végigüljem ezt a kis utat Oliverrel.. Ő vezet, szóval baj nem történhet. Legalábbis olyan baj nem, amiért én lennék felelős.

– Köszönöm hogy maradhatok nálatok amíg nincs minden rendben a mi házunkkal.. – mosolyodott el Oliver, majd rámpillantott. Istenem, kilóra meg tudna venni, csak azokkal a szemekkel... vagy a kis gödröcskéivel.

– Ugyan már, te is megtennéd velem, nem? – kérdeztem.

– Persze, ennyi kijár. – közölte lenézően egy halovány vigyorral.

– Igen? Ezt érdemli egy ember aki elvileg tönkretette életed első buliját, beszólogat neked, stb.. Azta, mi járhat annak aki jól bánik veled? – kuncogtam.

– Ki akarod próbálni? – húzta széles vigyorra a száját.

– Dilis vagy.. – mosolyodtam el.

– Hallod amúgy, ki akarok próbálni valamit. – váltott témát Oliver, hiszen valószínűleg látta, hogy az előző kérdése miatt vörösen lángolt az arcom.

– Na? – kérdeztem kíváncsian.

Megállította a hajót. Odasétált valami vödörhöz, ami hátul hevert. Először nem láttam, hogy mi van benne, még akkor sem, amikor kivett egy párat.. azok.. kavicsok?

– Tudsz kacsázni? – nyomott a kezembe egy pár kisebb követ. – Mindegy igazából, max most megtanulsz. – vont vállat, mielőtt válaszolhattam volna.

– Régen tudtam!

– És ez valami olyasmi volna, amit el lehet felejteni? – vonta fel az egyik szemöldökét, majd dobott egyet. Egyből négyet pattant a vízen az elhajított kavics.

– Kezdők szerencséje. – forgattam meg a szemeimet, majd én is megpróbáltam, de csak egyet sikerült kacsáznom.

– Neked nincsen szerencséd se. – nevetett ki és ismét dobott egyet.

– Pedig kellene, rajtam van a szerencsekarkötőm! – húztam fel azzal a lendülettel az ingem ujját. Megnézem az egyik kezemen, semmi. Másikon úgyszintén. Bepánikoltam.

– Na miaz, otthonhagytad?

– Oliver nem! Még emlékszem is rá hogy hoztam.. Biztosan lerepült amikor a kavicsot hajítottam, ez is a te hibád! – közöltem vele indulatosan. Nyilván, nem rá voltam dühös, de az a karkötő nekem a mindenem volt. És most lehet, hogy a tenger alján úszik valahol. Nem olyan mély még a víz mondjuk, nagyjából 7-8 méter lehet. De mégsem elég hogy én most leússzak, megkeressem, meg fel! Hát addig háromszor meghalok.

– Jó, várj meg itt. – nézett rám, majd a hajó széléhez lépett. – Ha utánam mersz jönni, esküszöm, hogy megverlek. – azzal a lendülettel bele is ugrott a vízbe, és abba az irányba kezdett el úszni, amerre korábban a kavicsokat dobtuk. A vizet fürkészte, majd egyszer csak lebukott alá.

– Én meg esküszöm Oliver, ha meg mersz fulladni, meg is verlek. – forgattam meg a szemeimet, tudván, hogy úgyse hallja. Teljesen idióta, semmi esély nincsen rá hogy megtalálja. Ugyanakkor.. marhára nagylelkű, hogy kérdés nélkül utánament.

Eltelt egy perc, eltelt két perc. Semmi. Nem bírtam tovább, levettem a strandruhámat, és utána úsztam. Nagyjából amerre ő is ment, majd lebuktam. Alig láttam valamit, és rettentően csípte a szemeimet a víz. Beletelt egy kis időbe, mire észrevettem Olivert. Nem volt a legalján, bár homályosan láttam. Viszont nem úgy tűnt, mint aki eszméleténel van. Nagyon megijedtem.

Mi van ha... már túl késő?

Felúsztam, vettem egy újabb mély levegőt és elmentem érte. Próbáltam a víz felett tartani a fejét miközben a hajó felé úsztam. Borzasztóan gyorsan doboghatott a szívem, nagyon féltem, hogy igazából én már csak Oliver holttestét vonszolom... mit mondok majd nagyjából akárkinek!?
Hogy egy béna karkötő miatt hagytam hogy leússzon nagyjából 8 métert, meg majd vissza?
Hogy csak tétlenül vártam rá, ahelyett hogy segítettem volna?

Amikor kihúztam a vízből, és a hajóra fektettem, szinte teljesen el volt sápadva és a mellkasa se mozgott. Elkezdtem szájon át lélegeztetni, ahogy tanultam elsősegély órán. 4-5 másodpercenként ugyanabban a ritmusban fújjuk a levegőt, percenként pedig nagyjából 20 befúvás. Nem törődve azzal, hogy a pillanatban éppen összeér-e a szánk. Vagy hogy valóban Oliver izmos, nedves félmeztelen teste fölé hajolok-e.  A lélegeztetés kicsit hosszabb idő elteltével, de úgy látszik, hogy bevált. Hatalmas kő esett le a szívemről. Rettentően megkönnyebbültem amikor kinyitotta a szemeit. Lassan felült majd köhögött egy kicsit.

– mmm.. Jenny -morogta

– Te nem vagy normális! Jól vagy?

Bólintott és megdörzsölte sötétzöld szemeit, amik ragyogtak a felhőkön keresztül átszökő kevés napfénytől.

Nagyon közel voltunk egymáshoz. A kinyújtott lábain lovagló ülésben helyezkedtem el. Most, hogy ébren van, zavaromban kicsit elkaptam a tekintetem felőle. Visszább is akartam húzódni, hogy hagyjak neki teret, de megfogta az államat alulról és maga felé fordította a fejem.

Egy halovány mosolyt véltem felfedezni az arcán, ahogy végignézett az enyémen, egészen a szemeimtől az ajkamig. Az államról a tenyerét gyorsan a fülem mögé csúsztatta, hogy megtartson. A lágy érintései hatására tiszta libabőr lettem.

Közelebb húzott magához és mielőtt ellenkezni kezdtem volna, megcsókolt.

Ehhez fogható érzés nem létezik..
Nem bírtam abbahagyni
Tudtam, hogy nem helyes amit teszünk, ez egy hatalmas hiba. Egy gyönyörű hiba.

Szemeimet behunyva, lassan visszacsókoltam őt. Majd talán az adrenalin szintem drasztikus emelkedése miatt, de szép lassan a csípőmet a combjaira helyeztem, amitől belemosolygott a csókunkba. Nem, nem láttam. De éreztem.
Aztán, valami realizálódott bennem. Anya! Kurvára dühös lesz ha rájön az előbbi történések bármelyikére is. Kicsit elbizonytalanodtam, és hátrébb húzódtam Olivertől, ezzel véget vetve a csókunknak.

– Ennek nem lesz jó vége.. – súgtam oda neki halkan.

– Csak még egy kicsit.. – hajolt oda hozzám újra, majd lenyomott a hajó padlójára és fölém mászott, újra egy mély csókot nyomva a számra. – Kérlek... Ez olyan jó... – morogta.

Hoztam nektek egy kicsit izgalmasabb, hosszabb részt, hamár majdnem egy hónapja nem volt semmi..
Pusszancs !
🤍

instagram- lizacskalkot