Belehabarodva az Ellenségembe ⛵

13. Bizonytalan

🦈 Oliver szemszögéből 🦈

Fogalmam sincsen, hogy mi van ezzel a lánnyal, de valami nagyon nincs rendben. Hol vannak azok az aranyos haspólók amiket hordott? Miért nem sértődik meg, vagy vág pofán hogyha basztatom? Valami teljesen másra koncentrál, azt látom. Fel akartam neki ajánlani mindig, hogy hazaviszem, de egyszerűen eltűnt.

– Szerintem kerül engem. – közöltem a haverjaimmal.

– Mi volt az utolsó húzásod? – kérdezte Matt.

– Nem tudom, talán a menzás.. – vontam vállat.

– Én tudom hogy mi folyik itt. – nézett rám Chester. Aztán alrébbhúzott, hogy csak ketten legyünk. – Figyu, ő már az enyém, szállj le róla, bármi is a terved.

– Terv? Te mégis miről beszélsz? – kérdeztem megszeppenve. Úgy beszélt Jennáról, mint valami tárgyról.

– Tudom, hogy csak közel akarsz férkőzni hozzá, hogy aztán majd jól hátbaszúrd. Szép kis terv, még működhetne is..

– Mivan? Te be vagy tépve? Jenna az utóbbi időben valóban máshogyan viselkedik, de te szimplán hülye vagy! – majd ezzel leléptem, mivel becsöngettek. Miért érdekli őt Jenna ilyen hirtelen?

Sokáig töprengtem. Ezer meg ezer gondolat cikázott a fejemben:

"Bármi is a terved"

"Csak közel akarsz férkőzni hozzá"

"Ő már az enyém"

Majd Jenna ült le mellém, ásítozva. Ó igen, a matek óra. Lehet, hogy most tudnék beszélni vele. Belépett a tanár a terembe.
Kicsit megböktem Jennát a hátánál, hogy rám figyeljen, mire ő felsikoltott. Mindenki minket bámult.

– Ez meg mi volt? – kérdezte a tanárnő szúrós szemekkel nézve rám. – Miért bántalmazod a padtársadat?

– Dehát én-

– Semmi de, Oliver. Szedd a lábad az igazgatóiba.

– Tanárnő én csak-

– Nyomás! – vágott közbe ismét a szavaimba. Aztán kisétáltam az ajtón, az igazgatói felé vettem az irányt. Kikészít engem ez a tanár.
Jennával meg mi a franc van? Alig értem hozzá. Már majdnem bekopogtam az igazgatói szoba ajtaján amikor valaki visszarántott.

– Oliver, én... sajnálom hogy miattam kerültél bajba.. – nézett rám, láthatóan megbánással.

– Jenna, ugyan már! Pont leszarom, meg azt a nyanyát is (értettem én itt a matek tanárra), hogy egy szót nem lehet váltani azzal az algebrás fejével.

– Algebrás fejével.. – kuncogott.

– De hát most az, nem? -húztam én is mosolyra a szám. Talán itt az alkalom beszélni vele. – Jenna, veled mi történt? – kérdeztem.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza, mint akinek fogalma sincsen, hogy teljesen kifordult magából.

– Kerülsz engem, bő cuccokat hordasz, sőt, még most se figyelsz rám rendesen! És a hátad?

– Nem is kerüllek! – tagadta le egyből.  – Szimplán nem szeretném, hogy megint megalázz a többiek előtt. Anya vett új ruhákat és most ezeket hordom. A hátam meg... semmi, csak beütöttem vitorlázás közben! – egyáltalán nem volt meggyőző, amit mondott. A menzás eset egy incidens volt. Megalázni pedig utoljára 13 éves korában aláztam meg. Nyilván, szivattam és összefestékeztem, rugdostam órán, zártam már be fiú öltözőbe, ilyenek. De ebbe a haverjaim is benne voltak! Sőt, körülbelül ők tartották bennem a "lelket" az egésszel kapcsolatban, mert olyat éreztem mint még ilyeneknél soha. Szerintem...

Megsajnáltam.