Belehabarodva az Ellenségembe ⛵

52. Majd alakul

🦈 Oliver szemszögéből 🦈

Azt hiszem egy fejezet zárult le az életemben azzal, hogy itt hagyom a várost. Hiányozni fog minden innen.
A suliból nem sokan, de Lexi és Jenna nagyon.

Jenna felé sosem tudtam normálisan kimutatni az érzéseimet. Főleg mert én magam sem voltam biztos benne. Rengeteg fájdalmat is okoztam neki és ő sokkal jobbat érdemel nálam.

Szóval minden éremnek két oldala van, nemde? Én folytathatom a tanulmányaimat és sikeres lehetek az életben, Jennának pedig végre szabad szíve lesz és olyan embereket ismerhet majd meg, akik tudják kezelni az érzéseiket és biztosak bennük..

Jenna eszméletlenül fekszik a kórházban jelenleg, szóval a legnehezebb búcsút Lexi jelentette. Emlékeztünk, sírtunk és nevettünk a reptéren. Megígérte hogy vigyázni fog Jennára és ha bármi történne, majd hív.

Majdnem egész nyári szünet alatt a kollégiumban kuksoltam. Néha kipakoltam egy-egy bőröndöt és dobozt, de még mindig hátra volt a nagyja. Minden motivációm elveszett amióta eljöttem otthonról. Remélem azért jó döntést hoztam...

Kopogást hallottam. Elsőnek figyelmen kívül hagytam, azt hittem képzelődöm, de újra hallottam a különös zajt a bejárat felől. Odasétáltam és kinyitottam az ajtót. Egy velem egykorú fiú állt előttem bőröndökkel a lábánál.

– Szia, Connor vagyok. – nyújtotta felém a kezét.

– Szia? Oliver. – mutatkoztam be, majd kezet fogtam vele.

– Lakótársak leszünk. – mondta. – És vélhetően barátok is..

– Legyen így. – bólintottam. Segítettem neki behozni a bőröndjeit és együtt kipakoltuk a nagy részét.

– A többi maradhat benne, hagyjad. Köszönöm.

– Bármikor... Honnan jöttél?

– Floridából.

– Várj, tényleg? – lepődtem meg.

– Igen... Miért? - kérdezte.

– Én is Floridából jöttem. - furcsálltam.

– Na neee! – mosolygott. – Mondjuk ismerős vagy.. – mért végig – Nem tudom. – vont vállat.

Némán üldögéltünk egy ideig, bekapcsoltam valami filmet és azt néztük. Amikor már nagyon untam, megtörtem a csendet.

– Neked nem hiányzik...?

– Nem. Örülök hogy itt lehetek végre. Mindigis arról álmodoztam hogy egyszer a Harvardra fogok járni, és nézz rám! Most itt fekszem a kollégiumban és két hét választ el attól hogy elkezdjem a tanulmányaimat is. Miért, neked? – tele volt energiával.

– Cambridge nagyon szép, de hiányzik a meleg tengerpart, a napsütés és persze a barátaim is.. Mintha egy új életet kellene kezdenem teljesen.

– Ez nem feltétlenül rossz. Gondolj rá pozitívan. Új helyszín, új tanulmányok és új barátok. Szerezhetsz más tapasztalatokat és később azt is el tudod dönteni hogy milyen környezetben akarsz élni.. erről az egyetemről pedig, ha már bejutottál, csakis sikeresen sétálhatsz ki. – mosolyodott el. Életvidámnak tűnt. Vajon ő nem hiányol senkit, vagy szimplán ilyen pozitív kisugárzású?

– Nem hiányolsz senkit? – kérdeztem rá.

– A barátnőmet nagyon. De ő egy év múlva ide fog jelentkezni egyetemre. Remélem felveszik... – mondta aggodalmasan.

– Biztosan felveszik, hé! – nyugtattam meg.

– Neked volt ott valakid?

– Mindenkim. – sóhajtottam. Volt egy lány...

– Mesélj csak! – bíztatott, amikor látta, hogy elbizonytalanodtam.

– Jennának hívják, gyerekkorom óta ismerem. Eleinte még vitatkoztunk sokat és gyűlöltük egymást. De ez viszonylag hamar átment barátságba aztán egy kicsit többe is. Mindketten féltünk bevallani az érzéseinket, egészen addig, amíg túl késő nem lett. – már éreztem a könnyeim sós ízét a számban. – és most beteg. Tüdődonorra vár az anyjától aki történetesen egy gigantikus szarházi.

– És te így otthagytad?! – akadt ki. Cseppet sem segített a helyzetemen a hangnem amiben kérdezte. Mintha meghoztam volna életem legrosszabb döntését ő pedig azt mondaná "hát igen haver, jó elbasztad"

– Nem tehettem mást. Nem volt más választásom.

– Mindig van más választás. Különben nem is választás, csak egy döntés. – igaza volt.

– Maradhattam volna.. Ott kellett volna maradnom, édes Istenem..

– Oliver én nem ezt mondtam.

– De ez volt a lényege.

– Nem.

– Oké, mindegy..

– Ő ide fog járni egyetemre? – kérdezte.

– Nem tudom. Valószínűleg nem, az anyja nem engedné vagy fizetné. Örökre az anyja börtönében fog élni. Abból pedig még én sem vagyok képes kihúzni.

– És szerinted mi lenne a megoldás? – láthatóan ő tudta. Valószínűleg teljesen egyértelmű volt és csak számomra kusza a helyzet.

– Menjek vissza?

– Nem!

– Ne menjek vissza soha és felejtsem el?

– Nem!

– Győzzem meg róla hogy ő felejtsen el?

– Nem! Oliver, a jó ég áldjon meg.. – förmedt rám Connor. – Győzd meg az anyját hogy engedje el, te pedig fizesd ki neki! Persze ha.. az anyagi helyzeted megengedi. – bizonytalanodott el.

– De Connor az anyja egy lehetetlen nőszemély. Ha ő azt mondja, hogy a fű kék és az ég zöld, akkor az úgy is van. Elhiszed vagy elhiszed. És ha egyetlen ember van a Földön, akitől nem fogad el semmit, az én vagyok. Mert utál. Talán minden oka megvan rá... – sóhajtottam.

– Jó hamar feladtad.

– Próbálkoztam, hidd el.

– Nem eleget.

Connornak igaza volt. Elpuhultam és motiváció hiányában feladtam. De Istenem, Jenna a motivációm. Legalábbis látok benne valamit, amit Connor mond.

– És ha nem veszik fel? Be is kell ide jutnia valahogy, nem elég az engedély meg a pénz. – kételkedtem. – Nem tartom butának, de nem is akarom ráerőltetni. Lehet hogy ez a hely nem is neki való. Vagy egyszerűen nem szeretne ide járni. Hiába fizetném vagy engednék el, tudod?

– Mondasz valamit. – sóhajtott fel Connor.

– Majd alakul valahogy.

– Majd alakul valahogy. – ismételte el, majd tovább néztük a filmet.

Nézni néztem, de máshol járt az eszem.

Ha ezt az egyetemet végigjárom, egy befolyásos ember lehetek mint ahogy mindigis akartam. Örülnék hogyha itt tölthetném az egyetemi éveimet. És ha Jenna eszméleténél lenne, ő is biztosan örülne. Ő tudja, hogy mennyit várnak tőlem a szüleim és hogy én mennyire próbálok megfelelni az elvárásaiknak.

Connor is mondta, majd alakul valahogy. Minden éppen úgy fog történni, ahogyan annak kell. Talán újra találkozunk egyszer, vagy talán soha többet nem látjuk majd egymást... Addig pedig fókuszálhatok a tanulmányaimra.

A sors mindig elvezet a megfelelő emberhez...