It is What it Is - LT ff

1. || 3. fejezet

- Alice Parker? - szólított meg egy ápolónő. Felállva a helyemről, egy ideiglenesen kapott mankóval bebicegtem a rendelőbe, ahol az orvos várt.

- Jó napot! - köszöntem.

- Jó napot, kérem, foglaljon helyet. - mondta egy székre mutatva. Leültem. - Mi a panasza?

- Focimeccsen voltam, elestem, és nagyon fáj a bokám. - mondtam el tömören.

- Hadd nézzem meg.

Levettem a cipőm és a zoknim, és akkor láttam én is, hogy mennyire fel van dagadva. Megijedtem a látványtól. Alaposan szemügyre vette, vizsgálgatta.

- Nos egy röntgen felvételre mindenképpen szükség lenne, hogy megtudjuk van-e törés. - mondta.

 Elküldött a röntgen osztályra ahol hosszú sorban állás után sorra is kerültem. Az eredménnyel, miszerint nincsen törésem, visszamentem az orvoshoz. Átestem még pár vizsgálaton majd megállapította diagnózist.

- Nos, ez bokaszalag szakadás.

- És ez mit jelent? Be kell gipszelni vagy mi? - kérdeztem feszülten.

- Egy hétig gipsz, utána kap egy bokarögzítőt körülbelül 6 hétre, a gyógyulástól függően.

- És a sportolással mi a helyzet?

- Arról sajnos egy ideig le kell mondania. - mondta, rám se nézve, miközben a papírjaimat írta alá. Belül apró darabokra törtem. A foci volt a mindenem, és most elvették tőlem, legalábbis egy időre biztosan. Ez volt az egyetlen dolog, ami teljesen ki tudott kapcsolni.  Nagyon mérges voltam és elkeseredett.

Miután begipszelték a lábam, kaptam egy mankót, ami az elkövetkezendő időszakban a segítségemre lesz. Benny Tinával együtt megvárt a rendelő előtt, majd felnéztek rám, mikor kiléptem az ajtón.

- Ali! Segítsek valamiben? - pattant fel a bátyám aggódva.

- Nem kell, csak vigyetek haza kérlek. - morgolódtam, miközben rá sem néztem.

- Ha megtalálom azt a srácot, én esküszöm... - kezdett bele Tina.

- Hagyjad csak, ne mérgelődj. Nekem sem kellene. Az egyetlen dolog amit tehetek az az, hogy pihenek, szóval induljunk, kérlek.

Eleget tettek kérésemnek, és elindultunk az autó felé. Unokatestvérem ragaszkodott ahhoz, hogy nálunk tölti a nap további részét, hogy felvidítson, és elterelje a figyelmem. Mivel a kanapéra voltam kényszerítve, ezért nem volt a filmezésen kívül más program ötletünk.

Nehéz volt figyelnem a film történetére, hiszen a tegnap és a ma eseményei elárasztották a gondolataimat. Körmömet rágva bámultam ki a fejemből.

- Alice, kérsz valamit enni? - szakította meg gondolatmenetemet Tina.

- Nem, köszi. - motyogtam. - Mit szólnál, ha inkább FIFA-val játszanánk? - javasoltam, mire a szemét forgatta. Hátha legalább videójáték formájában játszhatok.

- Azt már nem, mert tudom, hogy csak elszomorítana. Inkább hozok a szobádból filctollakat kidíszíteni a gipszedet, és közben pletykálunk. Benne vagy? - mosolygott kedvesen.

- Na jó, legyen. - adtam be a derekam. - Az lehet segítene.

- Szuper, akkor hozom is! - pattant fel és elindult a szobám felé.

Ígéretét betartva, egyből neki is esett a fehér gipszemet színezni, miközben a történeteit mesélte. Inkább hallgató voltam, és ő beszélt többet, de tényleg nagyon sokat segített, hogy foglalkozott velem. Örülök, hogy Tina mindig mindenben ott van mellettem, és most sem csalódtam benne.

Mosolyogva bámultam a különböző mintákat, amiket rám festett, ám ezt a pillanatot a csengő zavarta meg.

- Ajj, éppen alkotok, miért kell megzavarni? - csapott a combjaira, mire felnevettem.

- Megyek, kinyitom. - mondtam Tinának.

- Azt már nem, maradj itt a popódon, és pihenj! - háborodott fel.

- Nyugi már, nem bénultam le. - ráztam a fejem nevetve. - Ennyitől nem lesz bajom, ennyi mozgás kell. - mondtam, majd megindultam a bejárati ajtó felé, ő pedig ott maradt a kanapén. Az ajtót kinyitva egy nem várt személy vezette végig a tekintetét rajtam. Mosolyom egy pillanatra lefagyott.

- Hát te? - kérdeztem felvont szemöldökkel, az ajtófélfának dőlve.

- Én csak... bocsánatot akartam kérni. - húzta el a száját a fiú, miközben a kezében egy doboz csokit tartott.

- Ó, már nem csak a bokámat akarod kitörni, de azt is akarod, hogy elhízzak? - kérdeztem vissza csipkelődve, válaszul csak a tarkóját vakarta, és lesütötte a szemét.

- Azért remélem, hogy elfogadod. - mondta zavartan.

- Hát ő meg mit keres itt? - szólalt meg mögöttem Tina. - Alice, probléma van? Segítsek elzavarni? - próbált megvédeni, mire elnevettem magam.

- Nyugi, nem kell. - tettem vállára a kezem. - Ő itt az unokatestvérem, Tina.

- Igen, tőled zengett az egész stadion a meccsen. - kuncogott a látogatónk. - Amúgy nagyon szép a kis botanikus kert a lábadon. - utalt a frissen készült rajzaimra. - És mik azok ott, macskák?

- Igen, azok. Örülök, hogy legalább tetszik a művem, így már annyira nem is vagy unszimpi. - mérte végig Tina a fiút, majd vissza indult a nappaliba. Ketten egymásra néztük, majd elmosolyodtunk.

- Na és ki vagy te? - szögeztem neki a kérdésem.

- Hogy ki vagyok én? - nevetett. - Én Louis Tomlinson vagyok.

- Hmm, Louis. - ízlelgettem, majd elvettem a kezéből a csokit. - Köszönöm a csokit, Louis Tomlinson, nagyon kedves vagy.

- Nem is zavarlak tovább. Örülök, hogy nem tépted le a fejem, mikor megláttál!

- Pedig közel álltam hozzá. - vakartam meg az állam, mintha komolyan gondolnám, neki pedig megjegyzésemtől fülig ért a szája.

- Köszönöm. Viszlát tündérkém. - intett egyet, majd pedig villámcsapásként hasított belém a felismerés.