It is What it Is - LT ff

1. || 35. fejezet - FINAL

EMILY
2013. december 24.
Borzasztó fejfájás, és hatalmas üvöltözés zökkentett ki a magával ragadó sötétségből. Jelenleg fogalmam sincs, hogy hol vagyok, és miért. Bal lábam be volt gipszelve, testem tele volt ragasztva sebtapaszokkal, amik alatt égtek a sérüléseim. Felültem az ágyon, ami sajnos elég hirtelenre sikerült, így kissé megszédültem. Ösztönösen kezemet a fejemhez emeltem, és megdörzsöltem, ezzel majdnem leszakítva a kötést.

- Oh, Emily drágám! Végre felkeltél! – jött felém anya, aki tetőtől talpig feketében volt. – Szívem, gyere, a lányunk ébren van! – szaladt ki gyorsan örömében. Apa öltönyben jött be, és alig akarta elhinni, hogy előtte ülök, és üveges tekintettel figyelem őt.

- Emily. Boldog születésnapot! – szólalt meg hirtelen, én pedig csak megráztam a fejem. Már huszonnegyedike van?

- Meddig voltam eszméletlen? – tettem fel a kérdést, meg sem köszönve, amit mondott.

- Ez a negyedik nap. Most jelenleg reggel kilenc óra van. – Nagyon bíztunk benne, hogy hamar felkelsz! – mondta, az én fejemben pedig lejátszódtak az emlékek, hogy valójában miért is vagyok itt.

- Louis. – nyögtem magam elé. – Louis hol van?
Anyáék csak egymásra néztek, és sóhajtottak egyet.

- Láttam őt aznap, és üzeni, hogy jól van! – győzködtem őket.

- Behívom Niallt. – sóhajtott anya, majd elhagyta a szobát. Apa rám vezette a tekintetét, s leült az ágyam mellé.

- Emily. Egy autó elütött, és nagyon csúnyán beverted a fejed.

- Most azt próbálod mondani, hogy csak beképzeltem magamnak?

- Nem, kicsim, csak...

- De, pont ezt próbálod. – teltek meg a szemeim könnyekkel, majd hirtelen Niall szaladt be a szobába, ő is fekete ingben, szépen kiöltözve, kezében egy fehér rózsával.

- Em. – sóhajtott egyet, majd oda szaladt hozzám, és megölelt. Viszonoztam kedvességét, és én is magamhoz szorítottam. – Annyira örülök, hogy jól vagy! – búgta lágyan a fülembe.

- Sajnálom, hogy nem voltam veled őszinte! – húztam jobban magamhoz, miközben az ujjaimat a hajába csúsztattam.

- Ezt hogy érted? – tolt el magától, és a szemembe nézett. Anyáék csak kérdő tekintettel néztek rám, és a fiúra.

- Aznap este, nem sörért indultam. – szuszakoltam ki ezt a pár szót a fogaim közül. – Volt egy cetli a hűtőn, amit addig nem láttam még sose. Volt rajta egy cím, és éreztem, hogy volt valami köze Louishoz. Találkoztam vele. Csak sajnos a cetli már nincs meg. – meséltem, mire anya csak a fejét fogta, és elsírta magát. Niall csak rá nézett kétségbeesett arccal. Nagyon furán viselkedtek, ami kikészített.

- Minden rendben? Mi folyik itt? – értetlenkedtem.

- Emily. – ült le anya a másik oldalamra. – Louisnak ma reggel tartottunk egy megemlékezést. Egy sírhely van állítva az emlékére. – mondta a velem szemben álló nő, és én azt hittem menten visszaesek kómába.

- Most... Ugye csak vicceltek? – hitetlenkedtem. Ők csak megrázták a fejüket. – Louis teste nincs meg! És azt a testet még egy jó ideig élve fogjuk csak visszalátni, hisz mondom: Louis Tomlinson nem halt meg! – kiabáltam, ami csak rosszabbá tette a helyzetet. Anya jobban elkezdet sírni, apa pedig kirohant a kórteremből.