It is What it Is - LT ff

1. || 27. fejezet

Magatehetetlenül ültem a székben, ami a szituáció során egyre kényelmetlenebbé vált, és fészkelődni kezdtem el benne. Szívem torkomban dobogott, míg az ujjaimat babráltam. Talán ennyire még sosem voltam feszült.

Darmian kezdett lassan az agyamra menni, hisz nem akarta kinyögni, mi is volt abban az autóban.

- És meg is mondaná esetleg, mi volt ott? – kérdeztem kissé bunkón, amit nem szerettem volna, de nagyon húzta az agyam ez a hosszas csend.

- Alice, nem is tudom, hogy mondjam, így nem szépítek rajta. Az autó hátsó ülésén nagy mennyiségű vért találtunk, ami feltehetőleg Louis Tomlinson vére. – nyögte ki nagy nehezen, nekem szám pedig tátva maradt a mondata elhangzása után. Kezemet elé raktam, hisz tudtam, hogy ez nem minden a mondanivalójából. – Louis Tomlinsont megölték azon az este, bár a teste eddig még hiányzik. – sóhajtott egyet, én pedig menten azt hittem, hogy lefordulok a székről. 

Most ugye csak ugrat?

Létezik olyan, hogy Louis már nincsen többé?

Ez az egy gondolat egyből megindította könnycsatornáimat, és az arcomat a tenyerem közé temetve bőgtem. Talán igaza volt Emilynek. Erre fel kell készülni. Tinánál ugyan ez volt. Hirtelen tudtam meg, és azonnal millió darabra tört szívem.

Ugyan ez volt most is. Ez így túl sok egyszerre. Eddig is nagyon hiányzott Ő, de most már sajnos nem valószínű, hogy többet visszaláthatom.

Mivel érdemelte Louis ezt ki? Miért pont neki kellett elmennie? Ki volt az az őrült, aki bántani merte?

Szívem ismét üres.

Megállíthatatlanul sírtam.

Forgott velem a világ, levegőért kapkodtam, hisz tüdőm tízszeresére szűkült.

- Alice? Jól vagy? – tette fel a kérdést. Ez normális? Nem látja?
Gyorsan kiugrottam a székből, és futni kezdtem erről az undorító helyről. Sajnos szökési terven nem sikerült, mert egy férfi lefogott még a folyosón.

Sikítani kezdtem torkom szakadtából, hogy engedjenek el. Könnyeim még mindig megállás nélkül szaladtak le az arcomon. Hátra fogták kezem, s már nem erőlködtem. Az összes energiám egy pillanat alatt elillant, és gyengén térdre estem. Először Tina, most Louis? Mivel érdemelték ezt meg? Miért teszik ezt velem?

Hirtelen minden sötétté vált, és ettől a pillanattól kezdve, semmire nem emlékszem.

EMILY
A szobám közepén lévő fehér, bolyhos szőnyegen ültem, miközben régi képeket nézegettem. Ma reggel megkaptuk azt a hírt, hogy Louis sajnos már nincs köztünk.

Sajnos valahogy éreztem. Napok óta átsírom az éjszakákat, és csak ez az egy gondolat járt a fejemben.

Milliónyi emlék.

Lassan 19 éve.

Sok-sok nevetés.

Megannyi közös kaland.

Összetartás.

Most egy pillanat alatt elillant. A legrosszabb az egészben, hogy még az okát sem tudni az egésznek.

Anya megállás nélkül bőg.

Szintúgy apám.

Fiúk vesztesége talán az eddigi legnagyobb fájdalom szívükben. Tizenkilenc évig nevelték, szerették.

Pont úgy, ahogy én is.

Mosolyogva gondoltam vissza azokra a percekre, mikor Louis valami eszement tréfákat hajtott végig rajtunk, mi pedig halál idegesek voltunk rá, ő pedig csak nevetve vonult vissza szobájába.