It is What it Is - LT ff

2. || 51. fejezet

LOUIS
Nyugtalanul rohangáltam fel-alá a szobámba, várva Josh telefonhívását. Miután Alice nem kívánt velem beszélni a történtek után – amit természetesen teljesen megértek – nem zaklattam. Pontosan tudom, hogy szerelme hiányát csak is egy dolog gyógyíthatja; az idő. Hiába mentem volna megnyugtatni, butaság lett volna. Ilyen tragédiát nehéz ám feldolgozni.
A rendőrök hazaengedtek minket Manchesterbe, és ott fognak miket részletesebben kikérdezni az ügyről.
Ezek után megkértem Josht, hogy amit a lakására ér Alice, hívjon fel engem, és értesítsen, hogy minden rendben van-e vele, hisz nagyon aggódom. Mégis csak egy terhes nőről beszélünk, akit most raboltak el... Meg hát persze törődöm is vele, ahogy az elmúlt két évben szüntelenül tettem.
Sajnos ez az ígért telefonhívás még nem érkezett meg, ami nagyon nyugtalanított. Nagyon reméltem, hogy semmi baja nem fog már esni Alinak.
Nem bírtam tovább. Megfogtam a mobilom, és én tárcsáztam Josht.
- Csá Louis! – köszönt, miután pár csörgés következtében felvette.
- Alice megérkezett már? – kérdeztem azonnal.
- Nem, de lassan fél tizenegy van, remélem nincs bajban! – mondta, mire elkeseredtem.
- Megkeresem! – jelentettem ki.
- Hol kezded el keresni? Manchester elég nagy, Alice agya pedig összetett, ezt mind a ketten tudjuk. – kérdezte.
- Őszintén?! Fogalmam sincs. De meg kell találnom minél hamarabb! – mondtam határozottan – Ha valamit megtudsz, azonnal értesíts, rendben?
- Rendben! – ígérte meg, majd bontottuk a vonalat. A hűvös tavaszi időjárás miatt felkaptam egy fekete dzsekit, belebújtam az Adidas tornacipőimbe, majd útnak eredtem. Az egész várost sötétségbe borult... vajon miért, Louis? Csak nem azért mert az éjszaka kellős közepén keresek egy lányt?
Az ég tiszta volt, egy felhő sem takarta el a csillagok és a hold fényét. Nagyon szeretem az ilyen estéket.
Az első hely, ami kipattant a fejemből, az a kis tó volt, ahol még nem olyan rég amnéziásan ültünk Aliceszel, beszélgetve történetünkről.
Természetesen most sem azért keresem fel, hogy jobb kedvre térítsem, hanem hogy elnézést kérjek a hülye viselkedésemért. Meg kell neki magyaráznom, bár nem tudom, mennyire fogja ezt kifogásnak hívni. Ettől függetlenül reménykedtem benne, hogy képes lesz nekem megbocsájtani, és előről kezdhetünk mindent.
Az keresési gyanúm azonnal beigazolódott, Alice valóban a tópart mellett állt, fekete bőrdzsekiben, míg hosszú, szőke haja előre volt csapva. Az eget bámulta, teljesen mozdulatlanul.
Lassú léptekkel közelítettem felé, és a félelem egyre jobban gyűlni kezdett bennem, amit kezeim összeszorításával, és gondolataim elterelésével enyhítettem. Miután sikerült rálépnem néhány kis gallyra, Ali észrevett engem, és megfordult.
- Louis? – fordult meg teljesen, s remegő hangon, könnyes szemekkel szólította a nevem.

ALICE
Fogalmam sem volt, minek köszönhetem Louis látogatását így az esti órákban. Nem értettem, mit akar ennyire elmondani nekem, hogy majdnem 11 kor megkeresett.
Arcáról semmit nem tudtam leolvasni, kifejezéstelen volt, szemöldöke kissé összeráncolva. Kezei ökölbe voltak szorítva, és határozottan tette lépéseit felém.
Tisztában voltam vele, hogy most aztán a bőrt is leoltja rólam, annyira mérges lehet rám. Vettem egy mély levegőt, és lélekben kissé felkészültem arra, hogy most valószínű nem fog kedves szavakkal megilletni annak ellenére, hogy végül engem választott Davidnél, amit teljes mértékben nem értek.
- Nos, tudom, hogy nagyon haragszol rám, de én... – kezdtem bele, majd Louis megfogta a kezem.
- Alice... Nagyon sajnálom ami Erickel történt, igaz nem nagyon ismertem, de szeretném részvétemet nyilvánítani. – mondta, majd lehunyta szemeit, én pedig megkönnyeztem, és én is becsuktam szemeim. Ismét sírni kezdtem, a bennem lévő érzelmek ismét feltámadtak, és nem hagyják nyugodni a szívemet. Arcomat vállára hajtottam, hogy ne lássa, hogy sírok.
- Istenem, Louis, miért kellett ismét ennek történnie? Ez annyira igazságtalan! – vertem bele egy aprót a mellkasába – Emiatt sosem fogom visszalátni! Annyira hiányzik, nem mehetett el! – sírtam tovább, míg Louis szótlanul állt előttem, továbbra is lehunyt szemekkel.
Egy kis ideig még, itattam az egereket, – pontosabban Louis kabátját áztattam – majd elhúzódtam tőle. El sem tudtam képzelni, hogy most egy tízes skálán mennyire nézhet hülyének.
- Sajnálom. – hajtottam le a fejem suttogva.
- Inkább nekem kéne ezt mondanom. – vakarta meg a tarkóját, miközben az eget bámulta. – Figyelj, Alice. Tudom, hogy egy hatalmas szemétláda voltam veled az elmúlt időben, amit nem érdemeltél meg. A tizenkilencedik születésnapomon, mikor sikerült megszabadulnunk, azt hittem minden helyrejöhet az életemben, és végre boldog lehetek. – kezdte el mesélni, majd a tó felé közelített.
- Csak elkövettem egy hibát. Beléd szerettem, tudom. – vágtam oda.
- Nem erről van szó, Alice. – morgott rám hirtelen, felém fordulva, majd észrevéve magát, kicsit ellazított. – Bűntudatom volt amiatt, hogy csak egy kis beszari gyerek voltam egész végig, és egyszer sem álltam ki igazán David ellen... A mai napig, természetesen. – javította ki magát – Rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem tudtalak kellőképp megvédeni, akármennyire is fontos voltál számomra. – vette le rólam a tekintetét ismét. – Mindketten tudjuk, hogy volt valami különleges köztünk mindig is. Természetesen én is szerettelek. – mondta, mire valami összetört bennem. – Bármennyire is jóba lehettünk volna ez a két év alatt, tudtam, hogy velem nem lehetsz biztonságban. Ezért magam ellen uszítottalak, ami nem volt könnyű.
- Sosem utáltalak meg, Louis. – mondtam komolyan, amit egy enyhe mosollyal díjazott. – Viszont megbántottál.
Erős akartam lenni, ezért próbáltam a sírást kerülni. Nem tudtam, hogy amit mond, az igaz-e, és később csalódhatok benne megint, bár Louist ismerve ezt nem nézem ki belőle. Két évig került volna emiatt? Engem a kétségeim között hagyva? És amit mondott, hogy az iránta való szerelmem miatt undorodott tőlem, az igaz?
Ettől függetlenül össze voltam zavarodva, nagyon.
- Miért választottál végül engem? – kérdeztem, szemeibe nézve.
- Egy teljesen ártatlan, meg nem született gyermeket hordasz a szíved alatt, nem hagyhattam, hogy bántódása essen. – adta a választ. Tehát a baba miatt tette.
- A gyermekem miatt odaadtad volna Joshékat is? – csúszott ki a számon a kérdés, ami elég goromba volt, de a gondolataim átvették az irányítást felettem.
- Figyelj, mindannyian kijutottunk végül, nemde? Akkor minek kérdezősködsz? – förmedt rám. – Kurvára nem hagytam volna őket sem ott, talán hálás is lehetnél, hogy megmentettelek!
- Sajnálom, rendben? – kiabáltam, majd vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtasson. – Amit értünk... értem tettél, az hihetetlen és csodálatos, köszönöm... De most nagyon össze vagyok zavarodva. – fordultam el. – Fogalmam sincs, hogy mi az igazi éned... És hogy ki vagyok én valójában.
- Tehát, amit most elmondtam neked, és az összes dolog, amin keresztül mentünk, neked a semmibe veszett? – kérdezte csalódottan.
- Nem, Louis, csak...
- Hagyjad, nem kell a szánalmas magyarázatod. Felejtsük el ezt a beszélgetést, rendben? – emelte fel kezeit, majd elsétált. Utána szóltam volna, de abból még nagyobb veszekedés lett volna.
Hajrá, Alice! Hogy te mindig mindent elbaszol magad körül!