It is What it Is - LT ff

1. || 11. fejezet

- Nem, szerintem erre még nem vagyok felkészülve. - motyogta maga elé. Lépnem kellett. Felálltam, majd oda mentem hozzá.

- Louis! Meg kell próbálnod! Ne félj, minden rendben lesz, semmi veszíteni valód nincs!

- És ha csalódom magamban?

- Nem fogsz. Bízunk benned! - néztem Emilyre, aki csak hevesen bólogatott, izgulva testvéréért. Összetettem a két kezem, majd Louis vett egy mély levegőt, és a mellette lévő korlát segítségével talpra állt. Lábai remegtek, de gondolom ez nem meglepő.

- Rendben, most engedje el a korlátot, most már nélküle kell megpróbálnia sétálni. - mondta a gyógytornász. Összeszorította szemeit, elengedte a korlátot. Megemelte jobb lábát, majd - kissé imbolyogva - de tett egy lépést. Hihetetlenül boldog voltam, ahogy Emily is, és Louis is mosolyra húzta a száját.

Másik lábát is megmozdította, és azzal is lépett egyet. Komolyan úgy éreztem magam, mint amikor egy anyuka a kisfiát nézi, miközben járni tanul. Büszke voltam rá.

A következő pillanatban Louis jobb lába feladta, így majdnem elesett. Erősen kapaszkodott a korlátba, hogy ne kerüljön a földre. Feltornázta magát, majd láttam az arcán egy cseppnyi szomorúságot.

- Semmi baj, folytasd. - suttogtam neki. Aprót bólintott.

- Próbáljon meg visszaülni a székbe. - adta az utasítást. Megfordult, majd ismét megtett pár lépést, és leült. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. - Nagyszerű. Ügyesen halad Tomlinson, gratulálok. Jövő órán elsétálunk a szoba végéig, de kezdetnek ennyi elég is volt.

- Nagyon szépen köszönöm! - mondta Louis hálásan, majd elköszönt tőle.

- Elmegyek telefonálni, a kocsinál találkozunk. - jelentette ki Emily, majd el is tűnt. Louis székével felém gurult, hatalmas mosollyal a száján.

- Büszke vagyok rád!

- Olyan hihetetlen volt megint a talpamon állni! Köszönöm, hogy ráébresztettél, hogy nem szabad feladnom! - mondta, majd kissé nehézkesen, de talpra állt. Ott állt előttem. Most tűnt fel, hogy Louis fél fejjel magasabb tőlem.

- Mit csinálsz? - nevettem, majd a következő pillanatban megölelt. Természetesen visszaöleltem, hisz miattam állt fel. Átkaroltam nyakát, így voltunk egy darabig, amíg bírták a lábai, majd leült. - Em kint vár minket a kocsinál. - közöltem vele, majd a tolókocsi mögé mentem, és gurítani kezdtem Louist. Kiértünk, Emily már nem telefonált. Beültünk a kocsiba, hazavittek engem, majd elbúcsúztam tőlük.

Bírom Tomlinsonékat.

2013. November 28.
Szomorúan vettem ki szekrényemből a fekete ruhámat. Végig simítottam, majd akaratlanul is eszembe jutott, hogy sajnos nem ok nélkül veszem ma ezt fel. Ma helyezzük Tinát örök nyugalomra.

Lekaptam a pizsamámat, majd óvatosan magamra vettem a fekete ruhadarabot. Oldalt felhúztam a cipzárt, meglepődve tapasztaltam azt, hogy jó rám. Ez a ruha az Övé volt. Sokkal magasabb és vékonyabb volt, mint én. A temetésén is valahogy közelebb akartam hozzá kerülni, ezért gondoltam, hogy ez megfelelő lenne. Sminken egy percig sem gondolkodtam, hisz amúgy sem szeretem, és úgy is biztos, hogy rengeteget fogok bőgni.

Előre dobtam szőke, hullámos hajam, és végig néztem magamon a tükörben. Gyönyörű ruha, akárcsak a gazdája volt.

Belebújtam fekete, magassarkú cipőmbe, majd lementem a családomhoz. Lefele lépkedtem a lépcsőn, és összeszorult a szívem. Tina szülei a kanapén sírtak, miközben egy képet szorongattak Róla. Bátyám egy csokor fehér rózsával állt a lépcső mellett, öltönyben. Mikor meghallotta lépteimet, azonnal rám nézett, majd egy pici mosolyra húzta a száját, bár tudta, hogy ez most nem helyén való.