It is What it Is - LT ff

1. || 7. fejezet

/2013. november 18./

Megálltam egy pillanatra a bezárt iskolám előtt. Természetesen bármikor amikor sokat kellett tanulni, akkor sokszor kívántam, hogy bárcsak kigyulladna az egész, de soha sem gondoltam, hogy ez valamikor be fog következni.

- Alice? - szólt Emily. - Lassan mennünk kéne, nem akarok elkésni, gondolom te se!

Eltelt egy pár hét. Azóta szerencsére a járásom is helyre jött, a mankómat is elhagyhattam, gyógytornának hála pedig sokat erősödött a bokám. Emilyvel pedig éppen a tagiskolánk felé voltunk úton. Igen, a tanulásnak bizony folytatódnia kell.

Emmel elindultunk, majd szótlanul sétáltunk egymás mellett. Mióta hazavitt engem a buli után, azóta nem nagyon beszéltünk. Párszor felhívtam, hogy találkozhatnánk, de mindig szomorúan közölte, hogy nem tud jönni. Tudom, hogy történt vele valami, de nem akarok most rákérdezni. Biztos vagyok benne, hogy ha majd akar róla beszélni, akkor majd fog.

Mikor végre odaértünk a helyszínre, az aulában kellett várnunk, mert az igazgató beszédet akart tartani az "új" diákoknak. Nagy szerencsémre, sajnos Emilyt elhagytam a nagy tömegben, így teljesen egyedül voltam.

- Elnézést! - kopogtatta meg valaki a vállam. Megfordultam, majd egy körülbelül velem egy magas, hosszú szőke hajú lánnyal találtam magam szembe. Volt a kezébe egy kis tábla, meg papírok - Te is a tagiskolánkból jöttél, igaz?

- I-igen! - dadogtam.

- Milyen osztályos vagy?

- 12.c - mondtam, majd megnézte a lapjait.

- Egy nevet kérek!

- Alice, Alice Lisa Parker. - mondtam, majd rám nézett. Áttanulmányozta az arcom, majd tekintetét visszavezette a lapra. Kikereste a névsorból a nevem, majd tett mellé egy pipát.

- Köszöntelek itt az iskolánkban. Biztos jól fogod magad érezni, hidd el, itt mindenki jó fej! - nézett rám - És sok a helyes fiú is. - kacsintott rám, mire kénytelen voltam elnevetni magam. - Jane Bell vagyok, ha bármi kérdésed van, hozzám bátran fordulhatsz, aranyos lány vagy!

- Rendben, köszönöm!

- Az igazgató beszéde el fog maradni, mivel máshol van dolga. Annyit kell tudni, hogy a ti termetek a második emeleten a 107-es. Felkísérlek. - jelentette ki majd felvezetett.

Megköszöntem neki, majd helyet foglaltam a teremben. Pár osztálytársamat láttam csak, meg pár idegen embert. Lepakoltam a táskám, elővettem a telefonom, majd ráírtam Emilyre, hogy megkérdezzem, melyik az ő termük. Ezután zsebre raktam a telefonom, majd gondoltam kimegyek a mosdóba. Mikor éppen kanyarodtam be a folyosón, egy kerekes székes embernek ütköztem, így kivertem a kezéből az összes könyvet.

- Úristen! Bocsáss meg, nagyon sajnálom! Nem figyeltem, és... - kezdtem bele, majd lehajoltam, hogy felkapkodjam a könyveit.

- Hogy lehetsz ennyire figyelmetlen? - kiabált rám egy ismerős hang. Akkor jöttem rá, hogy a tolókocsiban ülő fiú nem más, mint Louis. Arca és karja horzsolásokkal volt tele. Teljesen lefagytam, nem értettem, hogy miért van ő ilyen helyzetben.

- Sajnálom...

- Mit? Mégis mit? Hogy ennyire szerencsétlen vagy, vagy, hogy ebben a szarban ülök!? Ne sajnálj engem, főleg ha ezt ilyen lenézően teszed. Nem kell a segítséged, csak kérlek menj innen! - kiabált rám mérgesen. Gyorsan felkapkodtam a cuccait, majd az ölébe akartam tenni, de kirántotta a kezemből, majd elgurult.

Egy ideig csak bámultam a távolodó alakját. Mi történt vele? Vajon majd fog tudni újra járni? Ez volt az oka, hogy Emilyvel nem beszéltünk sokat?