It is What it Is - LT ff

1. || 4. fejezet

Egy ideig lefagyva néztem távolodó alakját, és elgondolkoztam.

Ő lenne az? Aki megmentett? Majd a focicsapatban is összefutottunk? Követ engem? Mégis ki ő, eddig miért nem láttam, és most mi az esélye, hogy kétszer is összefutunk?

Milliónyi gondolat cikázott a fejemben, majd mikor már nem láttam Louist, becsuktam az ajtót. Visszabicegtem a kanapéhoz, ledőltem, majd felsóhajtottam.

- Minden rendben? - érdeklődött Tina. Én magam sem tudom felfogni, hogy mi történt, ezért úgy döntöttem, hogy füllentek.

- Persze, csak nagyon fáradt vagyok. - ásítottam.

- Rendben. Békén hagylak akkor mára. - mosolygott, majd megölelt. - Ha bármi van, azonnal hívj, és itt vagyok, rendben?

- Oké. Köszönöm, hogy itt vagy nekem. - öleltem vissza.

Tina felkapta táskáját, majd elhagyta a házat. Eldőltem az ágyon, és magamra húztam egy plédet. Rövid időn belül sötétség következett be.

Igen, sikerült elaludnom.

***

/2013. október. 10. Vasárnap/

- Ali, Alii!! - zavarta meg egy hang a szunyókálásomat.

- Mi.. Mi az? - kérdeztem, majd kinyitottam a szemem. Imádott bátyámmal találtam szemben magam.

- Szép jó reggel, hasadra süt a nap! - üdvözölt. Megráztam a fejem, majd szememmel a telefonomat kerestem. A készülék a párnám alá volt becsúsztatva, majd amint elővettem, meglepődve tapasztaltam, hogy nagyon sok órát aludtam. - Nagyon kiütötted magad, nem volt szívem felkelteni téged, ezért hagytalak a kanapén aludni. Szükséged van valamire?

- Egy pohár víznek meg egy fájdalomcsillapítónak nagyon örülnek. - dörzsöltem meg a szemem. A tegnapi gyógyszer hatása teljesen kiment már a szervezetemből, hiszen elképesztően fájt a lábam.

Tehát nem álom volt. Tényleg balesetem volt.

Benny bólintott egyet, és elindult a konyha felé. Kezében egy tányérral, és egy pohár vízzel tért vissza.

- A reggelit nem rég készítettem, még melegnek kell lennie. - tette a kanapé előtt lévő kis asztalra a kezében lévő dolgokat. A tányéron tojásrántotta volt pirítóssal, és a tényér szélén pedig a kék színű fájdalomcsillapítóm. - A gyógyszerből ez volt az utolsó, szóval azt majd be kell szerezni. Nekem viszont most mennem kell dolgozni, ne haragudj!

- Köszönöm szépen! - tártam ki a karom egy ölelésre, amit Benny elfogadott. - Legyen szép napod!

Az ajtó csapódása után ölembe vettem a tányért, hogy megkezdjem a reggelizést. Hirtelen a gyomrom görcsbe rándult, és nem tudtam rávenni magamat arra, hogy egy falatot is leküldjek a torkomon. Vissza is tettem a tányért a dohányzóasztalra, csak a pirulát kaptam az ujjaim közé, nyelvemre tetem, majd lekísértem egy kis vízzel.

- Na és most mi legyen? -  tettem fel magamnak a kérdést.

Mivel én is arra vágytam a legjobban, hogy minél gyorsabban felépüljek, ezért nem volt más választásom, mint pihenni. Megkerestem a tankönyveim, és nekiláttam a tanulásnak, miközben halkan a kedvenc zeném szólt a telefonom hangszórójából. Tudtam jól, hogy valószínűleg nem fogok iskolába menni a következő héten, de megpróbáltam produktív lenni. Legalább töltsem hasznosan ezt a sok szabadidőt, ami rám zúdult.

Egy pár órával később eszembe jutott bátyám figyelmeztetése, miszerint fogyóban van a fájdalomcsillapító, ezért arra gondoltam, hogy leugorhatnék a közeli gyógyszertárba, mert biztos vagyok benne, hogy szükségem lesz rá, plusz egy kis friss levegő sem ártana. A gipszem miatt elég nehézkesre sikerült a felöltözés, de miután magamra szenvedtem a ruháim, elindultam a kis utamra.

Az utcák csendesek voltak, úgy bicegtem a járda legszélén. Körülbelül negyed óra múlva meg is érkeztem, megvásároltam a terméket, majd indultam egyből is visszafele. Valami okból kifolyólag rossz érzés fogott el a hazafelé vezető úton. Ismét egyedül sétálgattam, tudat alatt féltem, nehogy bekövetkezzen az, ami velem történt, hisz az az idegen éppen bárhol lehet. Az is elképzelhető, hogy most is figyel valahonnan, és arra a pillanatra vár, hogy ismét lecsaphasson.

Ahogy csak tudtam, gyorsabb tempót vettem fel. Lélegzetvételem felgyorsult, eluralkodott rajtam a pánik, pedig tulajdonképpen nem volt okom azt feltételezni, hogy most ez az illető itt van a közelemben, és meg fog támadni. Valahogy csak az tudott az eszembe járni, hogy bárcsak itt lenne a közelembe Louis, és haza tudna kísérni. Ezt a gondolatot viszont muszáj volt kiűzni a fejemből, mivel  valószínűleg soha többé nem fogjuk egymást látni.

/2013. október 16. Szombat/

A kedvem sajnos nem javult az elmúlt időszakban. Nagyon magam alatt voltam a lábam miatt, sokszor pedig pánikroham tört rám amiatt, hogy valami lehet ebben a másodpercben is vadászik rám, és azt a pillanatot keresi, hogy bántson. Az őrületbe kergetett az, hogy az okát sem tudom, hogy miért tenne valaki ilyet, hisz nem gondolom, hogy okot adtam volna rá.

Valamennyire felvidított az, hogy ma kerül le rólam a gipsz, hisz nagyon megnehezíti a mindennapjaimat ez a dolog. Szerencsére Benny elkísért az orvoshoz, hogy ne legyek egyedül. Tehát egy hosszú napot töltöttünk a kórházban együtt. Nem nagyon volt erőm, és kedvem beszélgetni, csak kimerülten bámultam végig magam elé. Szemeim nagyon szárazak voltak a fáradtságtól, nagyon olyan érzésem volt, mintha nem is tudnék teljesen magamról

Miután az orvos szólított, levették a gipszem, és helyette kaptam egy műanyag bokarögzítőt. Nem egy leányálom hordani az biztos, de valamennyivel jobb lesz, mint a gipsz. Sajnos ez lesz az elkövetkezendő időszakban, és csak reménykedni tudok egy gyors felépülésben.

A hazafele út is csendben telt, csak bámultam kifele az ablakon. Az utca szélén lévő fákat bámultam, ahogy már sárgásodnak elfele a levelek, és esnek lefele az ősz miatt. Az felhős, hűvös időjárás tökéletesen tükrözte a kedvem, de már őszintén vártam, hogy megérkezzen egy kis napsugár is.

Amint beértem a házunkba, az utam a konyha felé vezetett. A szekrényből levettem egy poharat, amit megtöltöttem egy kis vízzel a csapból. Ebben a másodpercben rezzent egyet a telefonom a zsebemben. A poharat leraktam az pultra, és elővettem a készüléket.

"Nem találod ki, hogy kivel találkoztam most a parkban!" - írta Tina.

"Kivel?" - válaszoltam, majd leraktam a telefont a pultra, és a vízzel teli pohárhoz nyúltam. Mielőtt a számhoz tudtam volna emelni, éreztem, hogy ujjaim nagyon gyengékké váltak, és remegett az egész kezem. Nagyot sóhajtottam, szédülni kezdtem, majd a pohár kicsúszott az ujjaim közül, és ezután elsötétült minden.