It is What it Is - LT ff

1. || 5. fejezet

Iszonyatos fejfájásra ébredtem fel. Megpróbáltam kinyitni szemeimet, bár ez nehézkes volt, mivel az erős fény nagyon vakított. Mikor már hozzászoktam a világossághoz, tudatosult bennem, hogy nem a szobámban fekszek az ágyamon. Az ismeretlen szoba falai hófehérek voltak, és kellemetlen szag volt.

Kórházban vagyok. Ismét.

Miért?

Értetlenkedve kapkodtam a tekintetem, majd feltűnt, hogy infúzióra vagyok kötve. Homlokomhoz nyúlva pedig feltűnt egy kötés a fejemen. Próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de sajnos nem sikerült. Azon tűnődtem, vajon hogyan hívhatnék ide egy ápolót, vagy egy orvost, aki felvilágosítana az állapotomról, s ebben a pillanatban lépteket hallottam.

Végre jön valaki.

- Végre felkeltél! - láttam meg Tinát, aki látszólag nagyon aggódott. - Benny, felkelt! - szólt az ajtó mögött álló bátyámra, majd mind a ketten odaleptek az ágyamhoz, és megöleltek.
Vajon meddig nem voltam eszméletemnél?

- Mi történt, miért vagyok itt? - tettem fel számomra a legfontosabb kérdést.

- Egy pillanat, csak szólok az orvosnak. - tette fel mutató ujját a lány, majd ki is szaladt az ajtón.

- Ahogy hazaértünk a gipsz levételről, összeestél a konyhában, és beütötted picit a fejed. - emlékeztetett Benny.

- És miért estem össze, azt tudni? És mióta vagyok itt?

- Pár órája hoztunk be. Vettek tőled vért, éppen azt elemzik. Szerencsére a fejeddel nagy baj nincs, csak egy kisebb külső sérülés. - nyugtatott meg. Ebben a pillanatban visszatért Tina egy orvossal.

- Szép estét Miss Parker, hogy érzi magát? - kérdezte a fehér köpenyes férfi.

- Gyengének picit, és fáj a fejem.

- Mindjárt hozok önnek egy pár gyógyszert, de azelőtt szeretnék kérdezni valamit. Mikor evett utoljára? - kérdezte, bennem pedig a vér is megfagyott egy pillanatra.

- Ma délben. - válaszoltam ijedten.

- Miss. Parker... - kezdett bele.

- Alice. - vágtam gyorsan közbe. Utálom, mikor magáznak. 17 éves vagyok, könyörgöm.

- Nos, Alice. Ha ezt a szüleinek mondaná, valószínű ők elhinnék ezt. De én orvos vagyok, és a vércukorszinted rettentő alacsony. Szóval megkérdezném még egyszer. Mikor evett utoljára?
Egy ideig szótlanul bámultam az orvosra, majd Tinára és a testvéremre, akik kérdő tekintettel néztek rám. Majd megadtam magam.

- Tegnapelőtt. - válaszoltam lesütött szemekkel. Mellettem álló rokonaim felsóhajtottak, Tina pedig már könnyes szemekkel nézett rám, Benny pedig idegesen a hajába túrt. Az orvos csak bólintott egy aprót.

- Hozok fájdalomcsillapítót, meg valamit enni, gondolom már eléggé éhes vagy. - mondta semleges hangnembe, majd elhagyta a szobát.

- Tegnap előtt? Ali normális vagy?? - kérdezte felháborodva az unokatestvérem.

- Tina, figyelj... - próbáltam elmagyarázni, de félbe szakított.

- Tudod mit? Nem érdekel! - kiabált - Tudod jól, hogy bármi problémád van, fordulhatsz hozzám! Tudod jól, hogy minden félre dobok, ha kell, és jövök hozzád segíteni! Én értem, hogy nem vagy épp a legjobb passzban, de te sem gondolod, hogy az önsanyargatás a legjobb megoldás erre? Ez beteges! - csapott a combjaira, majd felkapta az ajtó melletti székről a táskáját, és kiviharzott. Ebben a pillanatban elkezdtek hullani a könnyeim.