It is What it Is - LT ff

2. || 43. fejezet

ALICE
- Komolyan felgyulladt a sulitok Emilyvel? – hitetlenkedett Louis, mikor nagyban benne voltam a történetünk mesélésében. Fura érzés volt, hogy Louisval nem túl jó a kapcsolatunk, most pedig ennyire közel enged magához. Csak abban tudtam reménykedni, hogy ha visszatér az emlékezete, akkor nem fog elküldeni egy melegebb éghajlatra.
- Igen. Én majdnem meghaltam. A testvéred mentett meg. – meséltem.
- Huh, ez durva. – fújta ki a levegőjét, mire megcsörrent a telefonja. Kivette fekete farmere zsebéből, és megnézte, ki a hívó fél. – Az emlegetett szamár. – nevetett, utalva ikertestvérére, majd fogadta a hívást. – Szia nővérke! – szólt bele boldogan, hallgatva, mit mond testvére. Kicsit odébb álltam, hisz nem akartam zavarni a magánbeszélgetésüket. – David? Ki az a David? – kérdezte értetlenül, mire a vér is megfagyott bennem. Odafordítottam a fejem, Louis is rám nézett. – Alice itt van velem, igen. – mondta, miközben tekintete még mindig rajtam volt. – Adom. – mondta, majd átnyújtotta fekete telefonját. Remegve vettem el tőle, és szorítottam, mert féltem, hogy a név hallatán még nemhogy leejtem, de jó, hogy nem esek össze.
- Szia Emily. – nyeltem egy nagyot. Ahogy a bátyjával, vele sem beszéltem egy hosszú ideje.
- Szia, Ali. Jelenleg itt vagyok Doncasterben Niallel, és a helyi újságban benne van, hogy David Bellt szabad lábra helyezték, és a szervezetéből eltűnt a rák.
- M-micsoda? Az az ember kínzott minket, hogy-hogy... – csaptam a homlokomra, ami egy kicsit fájt, mert nem messze volt a sebtől. – Mindegy, köszönöm, hogy elmondtad. – nyugodtam meg egy picit.
- Nyugi Ali, nem hiszem, hogy bántani fog. Elvégre egészséges, csak nem arra fog pályázni, hogy börtönbe kerüljön! – mondta kedvesen.
- Remélem. – húztam el a szám, majd visszaadtam Louisnak a telefonját, aki kinyomta a telefont.
- Mi folyik itt? Ki az a David, és miért volt börtönben? – vált egy kissé feszültté Louis.
Csak szemébe néztem, és többször is szólásra nyitottam a számat, de nem ment. Hogy mondjam meg neki, hogy kis híján kinyírták miattam, most pedig segítek neki?
Nem szeretném még egyszer elveszíteni. Mi lesz, ha Emily állítása nem igaz? Ha nem a börtönre pályázna, hanem arra, hogy befejezze, amit elkezdett...
- Öm... Most mennem kell. – nyögtem ki végül.
- Mi, miért? – dadogott.
- Majd találkozunk, szia! – fordultam meg, és elrohantam. Semmi kedvem nem lett volna vitatkozni vele, és pláne, hogy elbőgjem magam. Ezek mellett rosszul éreztem magam, hogy nem voltam vele őszinte.
Mindenesetre, egy kis időre van szükségem, hogy feldolgozzam mindezt.

LOUIS
Magamra hagyva, egyedül álltam a park közepén, teljesen tudatlanul. Fogalmam sem volt, ki lehetett ez a David, és miért változta ezt ki Aliceből.
Ilyen, ha az ember amnéziás. Ennél rosszabb csak az, ha magadra hagynak az elveszett gondolataid felhőjében. Természetesen nem haragudtam a kis szőkeségre, hisz így is sokat segített, csak nem értem, miért most hagyott itt.
Ránéztem az órámra, és csak akkor esett le, hogy Alivel körülbelül két órája beszélhettünk. Semmi kedvem nem volt hazamenni, hisz annyira kellemes most az időjárás, hogy nem volt kedvem a házamban csüggedni.
Már elhagytam a parkot, és az utca széli széles járdán sétálgattam. Próbáltam felismerni helyeket, és akármennyire ismerősnek tűntek, nem volt olyan érzésem, mintha itt élnék évek óta.
Felsóhajtottam egyet, majd az égre pillantottam.
- Bárcsak hamarosan visszatérne a memóriám! – suttogtam magamban, majd lehunytam a szemem. Másodpercekkel később felfigyeltem a korgó gyomrom hangjára, és akkor jutott eszembe, hogy reggel ettem még a kórházba.
Sétáltam egy kicsit, majd észrevettem egy pizzériát.
- Ez megteszi. – gondoltam magamban, majd a bejáratához indultam.
Egy kis hangulatos helyiségbe toppantam be, ahol a finom illat azonnal megcsapta az orrom, ezzel a nyál is összefutott a számba. Kikértem magamnak az ételt, majd leültem egy asztalhoz. Ismerősnek tűnt ez a hely, de sajnos nem tudtam hova tenni.
Azt hiszem, nehéz időszak előtt állok. Nagy segítség, hogy Alice ennyi mindent elmesélt. Biztos, hogy még nincs vége a kis "történetnek". Talán holnap meghívom valahova, hogy többet is megtudhassak róla, és magamról.
Nem fogom feladni, és sikerülni fog. Vissza fogom kapni a régi énem!
Ahogy eszembe jutott a szőke hajú lány, egy újabb, rövid emlék jelent meg a fejemben.

"- Louis? - szólított meg remegő hangon. Ott álltam előtte, végre ismét magasabbnak tudhatom magam tőle, hogy végre nem a kerekesszékben ülök. - Te, hogy? - dadogott. Ahelyett, hogy válaszoltam volna, magamhoz ölelem. Alice teljesen össze volt törve, a vele történtek során, gondoltam hátha sikerül egy kicsit felvidítanom. Ezek szerint sikerül
- Megcsináltad. - mosolygott rám, könnyekkel a szemében.
- Az utóbbi napokban minden órára elmentem, hamar túl akartam lenni rajta. - mondtam vigyorogva. - És nézd, megint tudok járni!
- Büszke vagyok rád!
- Nélküled nem ment volna."

Megráztam a fejem, és azonnal észbe kaptam.
Mi volt ez megint?
Tényleg megtörtént ez?
Vagy csak a képzeletem játszik?
Azonnal válaszokra volt szükségem, de sajnos Alice elment. Annyira feldúlt volt, hogy talán a mai nap nem lenne alkalmas ezen problémák megbeszélésére.
Kifújtam a levegőmet, majd éreztem, hogy páran mellém ülnek.
- Szia, Louis! – vetődött le mellém egy szőke hajú srác, akit fura módon felismertem. Mellette még voltak ketten, akiknek az arcuk már nem rémlett.
- Dennis! – lepődtem meg.
- Emlékszel rám? Hisz Eleanor mondta, hogy amnéziás vagy! – ráncolta össze a szemöldökét.
- Egyes dolgokra még emlékszem! – mosolyogtam rá. – De sajnos rátok már nem. – mutattam a másik kettő fiúra.
- Ne már Louis, most csak szivatsz, ugye!? – kérdezte hitetlenkedve a Dennis mellett ülő vörös hajú srác. – Oli vagyok, az egyik legjobb spanod gyerekkorod óta! Dennis, te, és én már szopós korunk óta ismerjük egymást! Doncaster menői vagyunk! – nevetett remélve azt, hogy beugrik. Ahogy mondta, egyre ismerősebbé vált, de még mindig semmi.
Megráztam a fejem, mire kissé az asztalra csapott.
- Semmi baj, majd biztos jobban lesz. – fordult felé Dennis, majd halványan elmosolyodott.
- Én pedig még nem találkoztam veled, viszont Eleanor már mesélt rólad. – nézett rám a harmadik srác – Josh Danneville vagyok.
- Az ex barátnőm, Eleanor?
- Igen.
- Akkor gondolom, miket mondott rólam. Nagyon megbántam, hogy az alkohol miatt váltunk szét, remélem, azért egyszer megbocsájt. – húztam el a szám.
- Biztos megfog! – veregette meg a vállam – Azt ígértem neki, hogy lekaratézlak, de nem vagy te szerintem annyira rossz srác. – nevetett, mire én is elkuncogtam magam.
- Köszönöm... gondolom. – mondtam, majd meg is érkezett a pizza szeletem. A fiúknak menniük kellett, ezért egyedül hagytak, miután megbeszéltük, hogy összefutunk még egyszer a közeljövőben.
Elfogyasztottam a rendelt ételt, majd távoztam az étteremből. Még mindig nem volt túl sok kedvem hazamenni, ezért tovább sétálgattam a városban. Szörnyű érzés volt úgy végigmenni az utcákon, hogy ahogy néztem az embereket nem tudtam, hogy kit ismerhetek, és kit nem.
Minden utcára ahova befordultam alaposan közbenéztem, hátha visszatérnek emlékek. Egyszer csak belefutottam egy tőlem magasabb, barna hajú srácba, aki valószínű, hogy felismert.
- Szia, Louis! – köszönt nekem. – Hallottam mi történt veled, jobban vagy? – kérdezte kedvesen.
- Sajnálom, de emlékezet kiesésem van... – hajtottam le a fejem.
- Oh, ezt nem tudtam, sajnálom. Én Eric Bendingfield vagyok, Alice közös ismerősünk, egyszer már találkoztunk. – mosolygott.
- Ismered Alicet? – kérdeztem.
- Igen, már egy jó ideje. Épp most is hozzá tartok. Meg fogom lepni! – nevetett, majd hirtelen villámcsapásként hasított belém egy emlékkép.

" - Louis, nagyon félek! – suttogta a fülembe Alice, miközben erősen szorított magához. Reszketett, mint a nyárfalevél. – Az a pasas meg akart...
- Sh... – simogattam haját, miközben nyugtattam. Aliceszel majdnem történt egy olyan dolog, amit senkinek sem kívánnék ezen a földön. Hatalmas szerencse, hogy időben közbeléptem, és nem történt semmi.
- Köszönöm, hogy ideértél! – nézett a szemeimbe. Ennyire még talán nem láttam kétségbeesetten őt. Szívem összeszorult, és ismét magamhoz öleltem.
- Keménykedsz Louis? Te szarházi! Egy ilyen ribanc miatt? – hallottam meg ismét a sátáni hangot. Nem tudtam megfordulni időben, hisz egy ütést éreztem az arcomon, és minden elsötétült. "

Mi volt ez már megint? Mi történik velem?
Miért pont most jutott eszembe ez az emlék? Ha már ez az...
Nagyon valóságonak tűnt, és valahogy nagyon a szívembe mart a lány elkeseredettsége.
Esetleg ez az Eric bántalmazta? Ezért ugrott be ez a visszaemlékezés, mert megláttam?
Ne csinálj hülyeséget Louis... Nem tudod mi történt, nem is biztos, hogy ő volt...
Hirtelen ismét eszembe jutott Alice rémült arca, majd olyat tettem, amit nem kellett volna...
Bevertem egyet Ericnek.