It is What it Is - LT ff

2. || 47. fejezet

ALICE
Térdre esve zokogtam távol a többiektől. Mellettem volt egy pad, de nem volt erőm felülni rá. Arra figyeltem fel, hogy valaki épp mögöttem sétál felém.
- Jézusom, Alice, mi történt? – hallottam meg Eric hangját.
- Semmi fontos, nem lényeg. – töröltem le a könnyeim, majd erőltettem egy mosolyt az arcomra, de Eric nem buta, és tudta jól, hogy nagy a gáz.
- Engem nem tudsz átverni. – mondta, majd felsegített a földről, és a padra ültünk. – Mi bánt? Talán még sohasem láttalak ennyire szomorúnak, és nagyon rossz így látni téged! – simított végig az arcomon.
- Eric, megbántottalak már valaha? – kérdeztem lényegre törően.
- Sohasem. Mi késztetett arra, hogy ezen gondolkodj? – ráncolta össze a szemöldökét.
- Mert rossz ember vagyok. Hogy lehetek így jó anyuka? – kezdtem el megint sírni, Eric pedig szorosan magához ölelt.
- Épp ellenkezőleg. Te vagy a legnagyobb lelkű lány, akivel valaha találkoztam. Kedves vagy mindenkivel, és segítőkész. Senkit nem hagysz cserben, és mindenki számíthat rád! És amit a legjobban szeretek benned, hogy bármikor mosolyt csalsz az emberek arcára! – mutatóujjával az államat felemelte, így szemébe néztem. – Bármi miatt is hiszed ezt, tévedsz! És hogy jó anya lennél-e? Erre egy szó van. A legjobb. – mosolygott.
Nagyon megnyugtattak a szavai, majd szorosan magamhoz öleltem.
- Köszönök mindent, nagyon szeretlek!
- Én is titeket! – mondta, amitől hirtelen éreztem a pillangókat a gyomromban. Fel sem tudtam fogni, hogy ezt mondta, de hihetetlenül aranyos volt, és meghatódtam.
Eltoltam magamtól és hosszasan megcsókoltam. Nem érdekelt, ha valaki épp minket nézett, de annyira megnyugtatott a gyermekem apjának a közelsége. Eric keze hirtelen lecsúszott a pocakomra, amitől ismét nagyot dobbant a szívem.
- Maradj itt egy kicsit velem. – suttogtam közel hajolva hozzá.
Tovább ültünk a padon ölelkezve, ami megnyugvást adott. Az egyik keze a hasamon maradt a másikkal pedig a hátamat simogatta, én pedig fejemet a mellkasán pihentettem, néha-néha pedig elcsattant egy-két puszi.
- Menjünk vissza, már Josh is aggódott érted. – mondta lágy hangon. Haját kissé szétfújta a szellő, de így is helyes volt. A szellő egyre hűvösebb lett, amit megéreztem, hisz nem voltam túlságosan felöltözve. Eric ezt észrevéve lekapta öltönyét, rám adta. Nem akartam elfogadni.
- Így akkor te fogsz fázni. – suttogtam, lekapva magamról.
- Kibírom, de nem hagyhatom, hogy a gyönyörű barátnőm és a gyermekem fagyoskodjon! – mosolygott rám, majd megcsókoltam és magamra húztam a jó illatú öltönyt. Visszamentünk a többiekhez, majd mikor melegebb helyre érkeztünk, visszaadtam Ericnek a ruhadarabot.
Gondolkodtam azon, hogy beszélek Ericnek a történtekről Louissal és Daviddel, de nem akartam. Ericet ki akartam hagyni az egészből, tehát az ő érdekében nem beszéltem róla.
Viszont nagyon aranyos volt, ahogy gondoskodott rólam. A kinti jelenet után is mindenhova elkísért, és együtt beszélgettünk Joshékkal. Bridgettel épp benne voltunk egy témában, erre Josh büfögött egyet.
- Ajjj Josh! – szólt rá Bri. – Szükséges volt ez?
- Bocsi. – nevetett az ajkait harapdálva, majd Brivel tovább folytattuk a beszélgetésünket.
Végül jóra sikeredett az én napom is, táncoltunk, nevetgéltünk, ettünk. Közben anyukáméknak bemutattam Ericet, viszont egyelőre nem szóltam nekik a baba dologról, hisz nem tudom, mit szólnának hozzá itt az esküvő közepén.
Hajnali egy óra fele úgy döntöttem, hogy hazamegyek, mert fáradt voltam. Eric is úgy döntött, hogy velem tart, s úgy döntöttünk, hogy elmegyünk hozzám.
Mivel Eric már ivott, ezért nekem kellett haza vezetnem, bár nem bántam.
- Amilyen szuper volt a mai nap, annyira fárasztó is! – dőlt le Eric az ágyamra.
- Bizony! – értettem egyet. És eltűntem a fürdőszobába. Lekaptam magamról a gyönyörű lila ruhámat, és lecseréltem a világoskék rövid pizsamámra. Visszasétáltam a szobámba, ahol a barátom már ruháit ledobva az ágyban feküdt betakarva.
Rámosolyogtam, majd mellé feküdtem. Betakartam magunkat, és vele szembe fordultam. Kezeit levezette a derekamra, és átkarolt.
- Annyira csini ez a pizsama rajtad. – motyogta álmosan, felkuncogtam. Ő is így tett, majd megcsókolt. Ajkai finoman falták az enyéim, és apró puszikkal halmozta el. Akármennyire is jól esett, valami nagyon bántotta a szívemet.
Inkább valakik.
Louis és David.
Miért küldte azt az üzenetet? Végleg végezni akar velünk?
Vagy csak velem akar kitolni?
Nagyon féltetten mindenkit. Ericet, Louist, Bridgetéket, és a gyermekem. A szívem mindenképp szólni akart Ericnek az üzenetről, de nem hiányzik, hogy ő is arra a sorsra jusson, mint Louis.
Nagyon rossz előérzetem volt, de ezt is a hormonokra fogtam.
Tovább csókoltam Ericet, és próbáltam ellazulni, ami valamennyire sikerült is.
- Lehet, hogy hirtelen fog jönni ez a kérdés, és nem kell azonnal válaszolni rá, de... Szóval szeretnél hozzám költözni? Tudod, a picivel nehéz lenne két házban élni. – kuncogott. Tényleg gyorsan csapott meg a kérdés, de nagyon örültem, hogy gondol erre.
- Igen, szívesen hozzád költözöm. – csókoltam meg boldogan.
- Nagyon szeretlek, Alice, ezt sohase felejtsd el, kérlek! – mosolygott rám, míg hüvelykujjával az arcomat simogatta.
- Én is téged, és sohasem fogom!
- Ígéred?
- Ígérem. – mondtam kezét megszorítva, majd lehunytuk szemünket.
Megvártam, míg Eric elalszik, és közben az arcát tanulmányoztam. Haja kissé az arcába lógott, amit arrébb söpörtem neki óvatosan, nehogy felkeljen.
Olyan békésen aludt. Szája kissé szétnyílt, és a kezemet sem szorította már, izmai ellazultak. Nyomtam egy puszit az ujjaira, majd a szájára egyet, majd én is elaludtam.