It is What it Is - LT ff

1. || 28. fejezet

EMILY
2013. december 18.
Bátyám elvesztése nagy port kavart mindenhol. A rendőrök is erre koncentrálnak teljes erővel, újságok eszik ezt a "sztorit". Bár ne tennék.

Louis családjának, barátainak nagy fájdalom ez. Szüleim ramaty állapotban, barátai nem tudják felfogni hiányát. Ahogy én sem.

Egy jó párszor elsírtam magam, mikor egy szép emlékre gondoltam vissza. Tudtam, hogy ezek már nem ismételhetőek meg.

Nem hallhatom kacaját, és nem is láthatom közben az arcát, mikor annyira nevet, hogy kék szemeit sem látni. Milyen szép volt.

Reggel volt. Kettő napja tudtuk meg a hírt, az egész család gyászol. Bennem viszont van egy remény, hátha nincs igazuk a rendőröknek, és még valahol él. Nem tudhatni.

Leszaladtam a lépcsőn, valami kiadós reggeli után nézve.

- Rendben, nagyon szépen köszönöm. Viszlát! – tette le anya a telefont.

- Ki volt az? – kíváncsiskodtam.

- Emily, ülj le. – mondta halkan, én pedig kicsit megijedtem. Legutóbb akkor csinálta ezt, mikor bejelentette nekem és Louisnak, hogy Ernesttel terhes.

- Mi a baj?

Sóhajtott egyet.

- Emily, rendezni fogunk egy temetést Louisnak. – mondta, én pedig alig tudtam elhinni, hogy tényleg ezt mondta.

- És csak így feladod? Mert találtak egy rakatnyi vért a hátsó ülésen? A testét még nem találták meg! Lehet még valahol nagyon is él! – kaptam fel a vizet.

- Em, Louis rengeteg vért vesztett, és az halált is okozhat!

- Igen. OkozHAT. – emeltem ki a feltételes módot. – Ne add fel ennyire! Ne add fel a fiad életét, lehet, valahol küzd, hogy láthasson minket, te meg csak így eldobod? Szép. – fejeztem be, majd otthagytam a helyiséget. Felvettem a cipőm, kabátom, és elhagytam a házat is. Amúgy is terveztem meglátogatni Alicet. Ma van utoljára a kórházban.

Stabilizálni kellett az állapotát, hisz nagyon összeomlott lelkileg. Szüksége volt egy kis elzártságra, és nyugalomra. Vajon mit fog szólni a temetéshez? Jó ötlet lenne neki elmondani?

Persze, hogy igen. Joga van tudnia róla.

Kettőt kopogtam a szobája ajtaján, majd benyitottam. Alice éppen egy könyvet olvasott, majd a kis hangra felfigyelt.

- Szia Emily! – mosolygott, majd becsukta a kis könyvet, és lerakta a mellette lévő kis asztalra.

- Szia Ali. – köszöntem, majd becsuktam az ajtót.

- Teát? – kérdezte meg mutatva a mellette lévő kis kancsóra, és egy kis pohárra.

- Nem kérek, köszönöm. – mondta, majd öntött magának egy kicsit, és belekortyolt. – Hogy vagy?

- Kérdezhetném tőled ezt én is. – Kavargatta meg a kis folyadékot. – De sajnos tudom a választ, és nem biztos, hogy az igazat mondanád. – mondta, ezzel a valóságot tükrözve. Tisztában volt a saját, és az én állapotommal.

- El sem hiszem, hogy ez történt. Olyan hirtelen volt az egész. – miután ezek a szavak elhagyták a számat, remegve fújta ki a levegőt. – Ali. Beszélnünk kell róla, csak így leszünk képesek elengedni.

Bólintott egyet, majd szemembe nézett.

- Néha azt érzem, hogy én tehetek erről. Hogy nem tudtam megakadályozni, hogy elvitték. – csordultak ki a könnyei. – Remélem nem haragudott rám sokáig és megbocsájtott, nem szeretem azt a tudatot, hogy úgy hagyott el minket, hogy utált. – sírt.