It is What it Is - LT ff

1. || 2. fejezet

- Alice! Ébredj! - nyitott be bátyám, Benny a szoba ajtaján. Úgy éreztem magam, mint aki egy másodpercet se aludt egész éjszaka.

- Ne, kérlek, még pár percet kérek csak. - húztam fel a takarót magamra.

- És átaludnád a meccsedet? Azt már nem! - húzta ki a függönyömet, ezzel beengedve a napsugarakat, amik elvakítottak, ezért összeszorítottam a szemem. - Mi történt veled, elég rosszul nézel ki?

Egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy miért sajog néhány testrészem, majd eszembe jutott, mi történt előző este. Kirázott a hideg, és félelem uralkodott el rajtam. Szóljak vajon a történtekről Bennynek?

Megráztam a fejem. Nem mondok neki semmit, csak túlságosan aggódna.

- Semmi nincs, csak még fel kell ébrednem. - vakartam meg a fejem, majd elmosolyodott, és magamra hagyott a szobámban.

Kipattantam az ágyamból, hogy megkezdjem a napomat. Beálltam a tükröm elé, majd mivel rövid pizsama volt rajtam, ezért könnyen feltűnt, hogy egy-két helyen horzsolások borították be a bőrömet. Picit felszisszentem, mikor végig szántottam őket az ujjaimmal, de ezzel nem igazán törődve inkább nekiláttam készülődni.

Elvégeztem a szokásos reggeli rutinomat, a mezemet belegyűrtem egy tornazsákba, raktam mellé még egy üveg vizet, majd bátyámmal elindultunk a meccs helyszínére. Autóval mentünk, aminek nagyon örültem, mert most nem lett volna türelmem a reggeli tömeghez a buszon.

Odaérve kellemes meglepetésként ért, hogy Tina már ott várt a bejárat előtt.

- Tina? Hát te? - tártam szét a karjaim.

- Igaz, alig aludtam pár órát a buli miatt, de ettől függetlenül nem hagynám ki a kis uncsim foci meccsét! - mondta. Arcán tényleg látszott, hogy nem sokat pihent. - Te sem tűnsz valami frissnek, pedig te nem is voltál sokáig. Minden rendben van veled?

Ismét eszembe jutottottak a tegnap este eseményei. Miért támadott meg az az idegen? Mi történt volna, hogyha a "megmentőm" nem ér oda akkor, amikor?

- Természetesen, csak elmaradt a reggeli koffein adag. - legyintettem egyet.

- Öreg hiba. - rázta a fejét, majd megcéloztuk a bejáratot.

Belépve egyből az öltözők irányába indultam. A csapattársaim egy része már ott volt, átöltözve. Egy fáradt mosollyal üdvözöltem mindenkit, majd neki kezdtem én is az öltözésnek. Amint végeztem, csatlakoztam a többiekhez beszélgetni.

- Na, mi újság veletek? - ültem le melléjük mosolyogva.

- Stan nem tud eljönni a meccsre. - közölte velem Jake.

- Mi? Miért nem? - aggódtam.

- Megbetegedett. - válaszolta.

- Nagyszerű. - csaptam a combomra. Stan nagyszerű játékos, kár, hogy lemarad a mai meccsről. Remélem ez nem fogja befolyásolni a meccs eredményét.

Lassan megérkezett mindenki, s egyre közelebb kerültünk a mérkőzés kezdetéhez. Az edző bejött hozzánk sok sikert kívánni, majd mondta, hogy irány a pálya. Azonnal fel is pattantam a kis padról, és elhagytam az öltözőt. Ahhoz képest, hogy mennyire oda voltam tegnap a meccs gondolatáért, most nagyon nem éreztem magam összeszedettnek. A gondolataim a megmentőm körül cikáztak, és próbáltam összerakni a dolgokat, hogy mi miért történt, és miért velem. Vajon megtörténhet ez még egyszer, vagy feleslegesen izgulnék ezen?

Valahogy meg kellett próbálnom koncentrálni a játékra. Megráztam magam egy kicsit, majd neki kezdtem a bemelegítésnek.

Örülnék, ha tudnánk nyerni.

Belátható időn belül el is jött a pillanat. A csapattársaimmal együtt sétáltunk ki a hatalmas füves pályára. Mindenki beállt a pozíciójára, és vártuk a sípszót, hogy elkezdődjön a játék. Szinte biztos voltam abban, hogy Tinát hallom sikítani a lelátó felől. Ezen elmosolyodva, mindent beleadtam, és teljes erővel küzdöttem. Magamért, és a csapatért.

Játék közben sikerült visszaszereznem a motivációmat és rá tudtam hangolódni a dologra, ki tudtam zárni, hogy sok helyen sajog a testem. Boldog voltam mikor hozzám is került a labda. Hogy végre nem az egyik edzésen vagyok, és úgy rugdosom a labdát, hanem tétje is van amit csinálok, és igazi ellenféllel játszom.

Végtelen boldogságom azonban a huszadik percben el is szállt. Mikor Jake épp passzolta nekem a labdát, egy lökést éreztem jobb oldalról, majd egy pillanat alatt el is vesztettem az egyensúlyom, és felborultam. Nem is telt sok időbe, és a bíró sípolását hallottam meg.

Nagyszerű.

- Úristen, nagyon sajnálom! - mondta egy számomra idegen ember, aki a másik csapat mezét viselte. - Fáj valamid?

- Sajog a bokám. - morogtam. - Meg úgy mindenem. - suttogtam alig hallhatóan, majd próbáltam felállni, nehezen, de végül sikerült. Próbáltam tenni pár lépést, de elég nehézkes volt. Meg akartam győzni a játékvezetőt, hogy bírok menni, és folytatom a játékot, de ő erre kiállított.

Duzzogva helyet foglaltam egy kispadon, és néztem a meccs további részét. Fájt, hogy én nem játszhattam velük. Benny azonnal odajött hozzám, és javasolta, hogy azonnal menjünk el a sérülésemmel orvoshoz. Mivel nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy elsétáljak az autóhoz, ezért Benny gyorsan elszaladt az orvosiba annak reményében, hogy hátha tud kölcsön kérni egy mankót, vagy bármit, ami segítene nekem a járásban.

Amíg elment ezt elintézni, megjelent előttem egy férfi.

- Nagyon fáj? - kérdezte. Az a fiú volt, aki fellökött.

- Eléggé. - morogtam.

- Figyelj, nagyon sajnálom!

- Hagyjad, teljesen feleslegesen kérsz bocsánatot. Már megtörtént a baj, és nem tudok tovább játszani, mondhatom, nagyon örülök! - forgattam a szemem.

- Jól van, na, nem szándékos volt, a bokád hip-hop meggyógyul majd, és nem lesz semmi bajod! - emelte fel hangerejét, válaszul a bunkó stílusomra, de ettől függetlenül kedvesnek tűnt.

- Tudod, elég szar volt a tegnap estém is, kicsit reméltem, hogy a meccs majd feldob, majd jössz te, és elrontasz mindent! És ha komolyabb baja van, akkor még edzésekre sem járhatok, lehetne ennél is rosszabb a szituáció? - tettem fel a kérdést, majd a szemébe néztem, mivel eddig kerültem tekintetét. Láttam az arcán, hogy teljesen le volt fagyva. Én is megálltam egy pillanatra, és elgondolkodtam.

Most nagyon bunkó voltam?

Gondolatmenetemből Benny zökkentett ki. Megjelent egy ápolóval, és egy mankóval, majd az ő segítségükkel nehezen kisétáltam a bátyám autójához. A kórházhoz vezető úton csak azon szorongtam hogy mi lesz, ha komolyabb baja lesz a lábamnak? A foci az egyetlen hobbim, amiben örömömet lelem, nem vehetik el ezt tőlem.