It is What it Is - LT ff

1. || 17. fejezet

LOUIS
/2013. December 4./
Tegnap voltam bent Alinál, ma nem terveztem bemenni, mert van a tanfolyam, és mindenképp beszélni akartam ma Bobbal. Tudnunk kell az igazságot, hisz Alice megérdemli, ahogy Tina is.
Emily vitt el engem a kórházba, kitett, és mivel dolga volt, ott is hagyott. A fürdőszobai incidensem óta nem álltam talpra. Nem akartam, hogy komolyabb bajom legyen.

- Jó napot, Tomlinson! - köszönt a gyógytornász - Hogy van?

- Hát, zűrösek a napjaim, de megvagyok. Azt hiszem. - mondtam az utolsó mondatot halkabban, majd egy rövidke beszélgetés után nekikezdtünk a tornának. Fura ezt mondanom, de már vártam ezt. Alig várom, hogy végre meglegyen az eredménye, és még csak látnom se kelljen azt a kerekesszéket többé.

Most kevesebb lábtorna volt, inkább a járást gyakoroltuk. Fel tudtam állni egyedül, és a mai cél az volt, hogy a terem végébe menjek, és vissza.

Bíztam magamban, tudtam, hogy sikerülni fog.

Vettem a bátorságom, majd felpattantam. Mikor már stabilan álltam, elkezdtem sétálni. Nagyon meglepődtem, hisz elég stabilan tudtam menni, bármilyen segítség nélkül. Mikor a szoba végébe értem, megfogtam a falat, majd elindultam a másik irányba.

És sikerült! Alig tudtam elhinni! Annyira boldog voltam! Szinte teljesen stabilan végigcsináltam az egészet!

A tornász megdicsért, és közölte, hogy ha így folytatom, akkor hamarosan kerekesszék mentes életem lesz. Úgy, mint régen.

Megköszöntem mindent, majd elhagytam a kórházat. Azonnal a zsebembe nyúltam a telefonomért, hisz el kell intéznem valamit. Segítenem kell Alicenak.

Kikerestem Bob számát, majd tárcsáztam.

- Szia, haver! Mizu?

- Csá. Hallod, meg kellene beszélnünk valamit.

- Mondjad, tesó.

- Személyesen jobb lenne. Tudnánk ma valahol találkozni?

- Én itt vagyok a Labor kávézóban. Még itt leszek egy ideig. Gyere akkor ide.

- Rendben. - mondtam, majd köszönés nélkül letettem. Ki kell derítenem, hogy igaz-e az állításom, és ha tényleg ő a gyilkos, akkor miért nem vállalja tettét, és miért hagyja, hogy Alice elvigye a balhét.

Nem hagyhatom.

Amilyen gyorsan csak tudtam, hajtottam a kerekes székem kerekeit, de így sem voltam túl gyors. Vagy egyszerűen rémesen hosszúnak tűntek a percek; amit teljesen megértek.
Mikor megérkeztem a Laborba, ami nem mellesleg szinte üres volt, de nem lepődtem meg sokszor ilyen. Szeretem ezt a helyet, nyugis, nem zsúfolt, és jó a kávé.

Beléptem, és egy kedves hölgy köszönt nekem. Megkérdezte, hogy hozhat-e valamit, majd mondtam neki a rendelésem. Mikor elment, megláttam Bobot az egyik asztalnál. Ránéztem az órára.

14:35

Vettem egy mély levegőt, majd odamentem hozzá. Féltem. Az igazságtól.

- Szia, Louis! Hogy vagy haver? - köszöntött tárt karokkal, de nem mondtam semmit. Pontosan tudta, miért jöttem.

- Nem vagyok jó kedvemben, szóval beszéljünk. - néztem a szemébe komolyan, majd abban a pillanatban a pincérnő letette elém a kávém. Kifizettem, s visszavezettem a tekintetem Bobra.

- A gyilkosságodról lenne szó. - a férfi nagy szemekkel nézett rám, hogy ezt a szót használtam, hiszen még nekem sose mondta ki pontosan, hogy ez történt volna.