It is What it Is - LT ff

2. || 50. fejezet

ALICE
A történtek után egy kis időszakasz kiesett számomra. Olyan volt, mintha meg sem történt volna, de nem sok mindenről maradhattam le; beraktak egy mentőkocsiba, és elszállítottak a kórházba.
Volt egy pár nyílt sebem, amit még David emberei okoztak nekem még a lakásomon, de nem fertőződtek el, így csak kitisztították, és lekötözték. Ami a legnagyobb aggodalmat jelentette számukra, és számomra is, hogy nem-e sérült meg a gyermekem. Számtalan vizsgálaton átestem, az elmúlt pár órában. Eközben nem is a testem szenvedett.
Hanem a lelkem.
Minden gondolatom a történtek körül forogtak. Ahogy Louis megküzdött értük, és ahogy Eric összeesett a pisztoly dördülése után. Legszívesebben azt a hangot kitöröltem volna az emlékezetemből, de sajnos ez nem volt ilyen egyszerű.
Teljesen magam alatt voltam, minden semleges volt számomra. Nem éreztem a nyílt sebeim, és verés helyek sajgását, egyedül a szívemét. Azt kívántam, hogy mindennek vége legyen, és Eric túlélje az esetet.
- Miss. Parker, örömmel kijelenthetem, hogy a babája egészséges, nem esett baja. – mosolygott rám az orvos. Ez már egy jó jel, emiatt már többet nem kell aggódnom. – Ajánlatos lenne bent maradnia 1-2 napot. – kezdte el.
- Nem. Hazamegyek! – álltam fel az ágyról.
- Biztos, hogy ezt szeretné? Saját felelősségre hazamehet, de előbb alá kell írnia egy lapot!
- Rendben, hozza gyorsan! – hadartam.
- Itt várjon meg! – utasított, majd elhagyta a kórtermet, engem egyedül hagyva. Tudtam, hogy David már a rendőrség kezén van, ettől függetlenül örökre megutáltam az egyedüllétet. Orromat a büdös gyógyszer, avagy kórházszag csapta meg. Minél hamarabb szabadulni akartam innen.
- Itt is van a papír! – jelent meg újra. Kezembe adott egy papírt tollal, majd gyorsan aláírtam.
- Köszönöm!
- Viszont látásra! – mondta, majd távozott. Hogy mondhat ilyet egy orvos? Tudom, hogy nem szó szerint értette, de akkor is fura ebbe belegondolni.
Elhagytam a kórtermet, majd láttam, hogy a szoba előtti széken Josh ült.
- Szia, már vártalak! – állt fel hirtelen, enyhe mosolyt eresztve.
- Szia! – köszöntem.
- Amyt most kérdezik ki a rendőrök az ügyről. Davidet letartóztatták. – mondta.
- Értem. – bólintottam – Hogy vagy, mit mondtak az orvosok?
- Összevarrták a mellkasomon a sebet. – mutatta. Szegény Joshal is elbántak, ezt lehetett látni a szeme alatt, és a testét beborító lila foltokon. – Amúgy semmi komoly. Ugye a te, és a babád rendben vagytok?
- Igen, semmi komoly dolog, csak sebek. – mondtam, majd odébb söpörtem egy kósza kilógó tincset a kontyomból. – Meg kell találnunk Louis, és Ericet! Tudnom kell, mekkora a baj! – indultam volna el, de Josh megfogta a karomat.
- Mielőtt ezt megtesszük, valamit tudnod kell! – ült le rám nézve, hogy én is tegyem azt. Lepattantam mellé, majd felsóhajtott. – Felejts el mindent, amit Louis mondott arról, hogy te tehetsz minderről! Nem mondta azokat komolyan, és még egy hülye is tudja, hogy nem te vagy a hibás. Én sem, és senki nem haragszik rád emiatt! – ölelt meg. – Tehát... bármi is történik Erickel... Nem szabad magad okolnod, rendben?
Pontosan tudtam, mit ért a kiemelt szó alatt, de még meg gondoltam át teljesen ennek a súlyát. Mielőtt teljesen kiborultam volna, eszembe jutottak az említett fiú szavai, hogy ne sírjak, ezért tartottam magam.
- Rendben. Most már keressük meg őket. – javasoltam, majd felálltunk. Nem is kellett sokáig bóklásznunk a kórházban, hisz megtaláltuk, ahogy a orvosi lapjait olvasgatva ül egy padon.
- Louis! – szólt oda először Josh, s a megszólított felemelte tekintetét.
- Sziasztok! – köszönt, majd felállt. – Ugye semmi komolyabb bajotok nem esett? Aggódtam értetek. – mondta, majd Josh megrázta a fejét, majd én is, bár nem hiszem, hogy az én részem tényleg érdekelné. Pláne hogy nemrég elég érthetően tisztázta velem, hogy ki akar ebből maradni, erre megint belerántottam.
- Nem mondták, miért estél össze? – kérdezte a fiú.
- Túl sok minden történt körülöttem, és már nem bírtam a sokkot. – magyarázta. – Erickel találkoztatok?
- Még nem, őt is most akartuk felkeresni.
- Megyek veletek. – mondta, majd el is indultunk nem pazarolva az időnket
Louissal ismertük a doncasteri kórházat, de inkább kértünk segítséget a recepción, hogy merre találjuk a fiút. Megadták az osztályt, és a szobaszámot azonnal odaszaladtunk. Épp egy orvos lépett ki a szobájából.
- Maga Eric Bendingfield orvosa? – kérdeztem aggódva.
- Igen.
- Hogy van?
- Nos, állapota kritikus. A golyót kiműtöttük a hasából, ami viszont elég sok szervet megrongált, emellett rengeteg vért is vesztett... Sajnos nem szívesen mondom ezt, de...
- És be lehet menni hozzá? – vágtam közbe, majd lehunytam a szemem. Éreztem, mi lett volna mondatának a vége, hallani sem akartam.
- Természetesen. – mondta kis hezitálás után. Mielőtt beszaladtam volna, hátrafordultam a fiúkhoz.
- Először menj be te hozzá, egyedül. – mondta Josh, Louis bólintott.
- Ez biztos? – kérdeztem.
- Teljesen.
- Köszönöm. – válaszoltam, majd megindultam az ajtó felé.
Lassan léptem át a küszöböt, hisz nagyon meg voltam ijedve. Nem tudtam, mit fogok látni, jobbat, mire számítok, vagy rosszabbat.
Nem is tudom, mire számítok, őszintén. Viszont éreztem, hogy Eric rossz állapotban lesz, és már így is megszakad a szívem érte.
Végül megpillantottam. Ott feküdt a betegágyon, karja begipszelve, bőrét pedig lilás foltok fedték be. Arca sápadt volt, bár inkább fehér.
Kezemet a számhoz kaptam, és megeredtek a könnyeim. Josh, és Eric is hangoztatta, hogy ez nem az én hibám, de mégis bűnösnek éreztem magam. Ha nem lett volna nálam azelőtt éjjel, vagy aznap reggel nem keresett volna fel, akkor most nem lenne ilyen helyzetben.
Odasétáltam hozzá, és leültem mellé. Szemeimet le nem vettem a sebekkel teli, mégis hibátlan arcáról. Finoman végigsimítottam rajta ujjaimmal, majd megfogtam a kezét, és összekulcsoltam ujjainkat. Gyengéden megszorítottam kezét, és hiányzott, amiért ő nem tette meg; ujjai tehetetlenek voltak. Beugrott egy kép, mikor tavaly kirándulni voltunk a srácokkal, nekem rossz kedvem volt, és Eric jött megvigasztalni, miközben folyamatosan szorítottam a kezem.
És most nem tette.
Szívem ismét majd' szétszakad, majd könnyes szemeimmel ismét ránéztem.
Nem vagyok készen a búcsúzásra.
Alice! Ne beszélj ilyeneket! Túl fogja élni, és minden rendben lesz! – veszekedtem magamban.
Közelebb hajoltam hozzá, és egy gyengéd csókot leheltem az arcára.
- Nagyon szeretlek! – szorítottam meg jobban a kezét, majd a háttérből jövő egyenletes csipogás egy hosszú, kellemetlen zajjá alakul.
Hosszú, szünet nélkül sípolás, ami pontosan tudtam mit jelent, ezért pánikolni kezdtem.
- Segítség! Segítség, valaki hívjon egy orvost! – szaladtam ki a kórteremből, s már majdnem összezuhantam a remegéstől. Két ápolónő, és egy fehér köpenyes orvos beszaladtak, és bezárták az ajtót. Mély lélegzetvételekkel kapkodtam oxigénért, majd elsírtam magam, kezemet a számhoz emeltem. Később éreztem, hogy odaszaladnak hozzám a fiúk.
- Mi történt? – kérdezték ijedten.
- Nem veszíthetjük el! Nem, Eric, ne! – bőgtem tovább, majd Louis hirtelen magához húzott. Fogalmam sem volt, mire véljem, de nagyon jól esett, bármennyire is aggódtam a gyermekem apjáért.
Nem mondtak semmit. Pontosan tudták, hogy bármi nyugtatót mondanának, azzal hazudnának.
Én viszont nem tudom magammal elhitetni, hogy ez történik. Nem álltam rá készen magam, és a gyerek miatt.
A következő pillanatban kilépett az orvos az ápolókkal. Kezeit a háta mögött összekulcsolta, majd sóhajtott egyet, miközben felváltva ránézett kollégáira.
- Mindent megtettünk a megmentése érdekében. – kezdte bele. – Sajnálattal közlöm, hogy Eric Bendingfield ma este, május harmadikán, hét óra ötvennyolc perckor eltávozott közülünk. – jelentette ki, és pedig hirtelen szédülni kezdtem, de Louis megtartott. Meleg könnyeim vízesés szerűen folytak lefele az arcomon, majd felkiáltottam.
- Nem! Nem, nem nem!
Josh megsimította a hátamat, majd az arcán lefolyt egy könnycsepp. Hirtelen megéreztem magamban azt a bizonyos ürességet, és a szomorúságot. Szívem már így is milliónyi darabra szakadt, de ezzel a mondattal az orvos még jobban összekaszabolta.
Ellöktem magamtól Louist, majd elfutottam. Nem bírtam nézni a szoba ajtaját, és nem akartam Eric élettelen testétől pár méterre lenni. Könnyeimtől alig látva az utamat szaladtam.
Nem tudom hova, és miért, csak el innen.
El a szomorúság és bűntudat elől.
Viszont nem jutottam messzire. Épphogy elhagytam a kórház területét, de egy nem messze lévő parkban kikötöttem. Térdre borultam, és arcomat tenyereimbe temettem.
Mi lesz most velem? Az egyik legfontosabb ember az életemből most távozott. Akármennyire is felfoghatatlan, sajnos már soha többé nem fogok vele találkozni. Nem lesz vele több csodálatos emlékem, és sohasem fogom többet hallani kacagását, és bolondozásait.
Nem csak az aggasztott, hogy velem mi lesz.
Mi lesz a picivel? Apa nélkül fog felnőni? Sosem fogja megtudni, hogy milyen csodálatos apja van.
Hirtelen előkerültek az emlékeim. Amikor először megláttam, az együtt töltött idők, nevetések, sírások, az egész kalandunk. Mindig is többek voltunk a két év alatt, mint barátság, rengeteg mindenben segített nekem, és felvidított, mikor magam att voltam.

" - Hé, Eric, ne fuss már ilyen gyorsan, és hozd vissza a párnámat! – kiabáltam, miközben röhögve kergettem a fiút. Joshékkal már másodjára jöttünk el sátrazni egy nagyon szép helyre, de Eric egyfolytában huncutkodik, és elviszi a dolgaim. Viszont nem vagyok az a fajta, hogy hamar feladom, ráadásul edzett vagyok, meg fogom szerezni!
Hirtelen Eric lefékezett, és megfordult, önelégülten mosolygott rám. Én viszont nem kapcsoltam időben, így véletlenül nekimentem, és elborultunk.
- Áhh! – kiabált, majd nevetésben törtünk ki. Rajta feküdtem, majd felemeltem magam a karjaimmal.
- Jól vagy? – kérdeztem, míg hajamat a fülem mögé tűrtem, hogy ne lógjon az arcába.
- Persze, halhatatlan vagyok! – kuncogott, majd fordított a helyzetünkön. Mosolyogva, kissé elpirulva, de puszikkal halmozta ez az arcomat, ami rendívül csikis volt. "

És most ki fog felvidítani, ha nem ő?
- Miért? – kérdeztem magamban, s még jobban megeredtek a könnyeim. Nem tudom, hogy meddig fogom ezt bírni.
- Alice! – hallottam meg Louis hangját, és a szívverésem is leállt egy pillanatra.
Miért keres? Biztos csak az orrom alá akarja dörgölni, hogy ez az én hibám, és hogy rossz ember vagyok.
Fájdalmasan felsóhajtottam, majd felálltam a földről, és elsétáltam tőle. Így is rossz állapotban voltam, nem tűrte volna el már a szívem, ha még ő is rossz szavakkal illet meg, ezzel jobban porrá zúzva engem.