It is What it Is - LT ff

1. || 10. fejezet

2013. November 27.

Lassan sétáltam az iskolámhoz, kezemben egy meleg kávéval, amivel próbáltam felmelegíteni magamat, és bevinni kis energiát. Úgy döntöttem, hogy egy ideig otthon maradok a lelki állapotom miatt. A másik ok az otthon maradásomnak az volt, hogy nem akartam a történtek után találkozni Louissal. Magamnak is feltettem azt a kérdést, hogy érdemes-e megpróbálnom segíteni neki, vagy megint csalódás lenne a végén? Én egyáltalán nem haragszom rá, viszont nagyon rosszul estek azok, amiket a fejemhez vágott, ok nélkül, hisz nem volt hozzá egy rossz szavam se, és nem is bántottam. Az az ő dolga, hogy ő nem szeretne velem barátkozni, vagy csak valamiért nagyon nem kedvel, de azt tudtam, hogy én nem vagyok hibás. Csak próbáltam kedves lenni, az csak nem bűn.

Viszont az idegesített, hogy nem tudtam az okát, hogy miért utál. Hisz nem tettem vele semmi rosszat. Még mikor a kórházban voltunk hajnalban, és majdnem megcsókolt, akkor még nagyon jó volt a kapcsolatunk. Utána, hogy mi történt hirtelen, azt nem tudom. Biztos, hogy nem a balesete miatt lett velem ilyen, mert még azelőtt is bunkó volt velem. Sajnos félek is tőle megkérdezni, mert attól tartok, hogy megint csak egy újbóli balhé lenne belőle.

Miután ezeket végiggondoltam, úgy döntöttem, békén hagyom. Akármennyire is segíteni akartam neki, és helyrerázni Őt, de ha nem kedvel, akkor nem kedvel. El kell fogadnom, nem akarok felesleges stressz rárakni.

Még a történtek után – mikor ott voltam Louiséknál – Emily felhívott, hogy jól vagyok-e, és hagyjam figyelmen kívül viselkedését. Megpróbáltam hallgatni rá, de nem sikerült. Nem is értettem magam, hogy miért vagyok ezen ennyire fennakadva. Teljesen felesleges.

 Még mielőtt beléptem volna az épületbe, egy szőke lány állított le.

- Szia, Alice! - köszönt nekem vidáman, majd rájöttem, hogy ez a lány Jane, aki segített nekem beiratkozni.

- Jane. Hali. - tagoltam, hisz még csak most jutott el az agyamig, hogy leállított.

- Nem láttalak a suliba napokig. Mi történt? - kérdezte aggódva.

- Ó, ugyan, semmi, csak egy kis betegség. De most már kutya bajom. Bocsi, de sietek első órára. - hadartam neki, majd mosolyogva bólintott egyet. Hogy ez a lány mindig mosolyog!

Siettem a tanterembe, ahol az első óránk lesz megtartva, hisz szintfelmérőt kell írnom matekból. Nem féltem tőle, jól megy a számolás.

Leültem a leghátsó padba, majd vártam a csengőig. Percekkel később a tanár is besétált, kiosztotta a dolgozatokat, majd neki láttunk. Tényleg nem volt megerőltetően nehéz, így hamarabb befejeztem, és a tanár megengedte, hogy halkan távozzak. Felkaptam a táskám, majd az iskola udvarára mentem. Még itt nem is voltam. Volt egy hatalmas focipálya, körülötte egy salak futópálya, és az udvar többi részén padok, és füvesített területek. Szép, és nyugodt hely.
Nem sok ember volt itt, ők is a házijukat csinálták, beszélgettek, kávézgattak.

Leültem egy padra, ölembe kaptam egy könyvet és olvasni kezdtem. Pár oldal elolvasása után észrevettem, hogy áll mellettem valaki - vagyis inkább ül. Louis volt az. Mire feleszméltem, hogy ez tényleg Ő, egy pillanatra ledermedtem. Féltem, hogy megint csak a csúnya szavakat fogja hozzám vágni. Csak fáradtan felsóhajtottam, összezártam a könyvem, majd a táskámért nyúltam, hogy elhagyjam a helyszínt, mivel biztos voltam benne, hogy Louis nem szívesen lát engem.

- Beszélhetnénk Alice? - sóhajtott, kissé szomorúan, miközben végig a szemembe nézett. Istenem, de szépek! Eszembe jutott, hogy ez a kék szempár mekkora megnyugvást nyújtott nekem.