It is What it Is - LT ff

1. || 26. fejezet

2013. december 16.
Egy hosszú ideje ez az első, hogy kipihenten keltem fel hosszú szunyókálásomból. Miután kinyitottam a szemeim, megdörzsöltem, és akaratlanul eszembe jutott a tegnap esti álmom. Olyan valóságosnak tűnt. Mintha tényleg újra ölelhettem volna át, láthattam volna szép szemeit, és éreztem volna finom illatát.

Viszont ha nem álom lett volna, most is itt lenne velem.

Felültem az ágyon, s lepillantottam a mellettem lévő helyre.

Pontosan itt feküdt Ő.

Végig simítottam az ágyneműn, majd ismét könnyekkel teltek meg szemeim, miközben egy hatalmas mosoly húzódott az ajkaimra.

Bár tényleg nem csak álom lett volna.

Láttam, hogy pizsama volt rajtam, pedig teljesen úgy emlékeztem, hogy a tegnapi ruhámban aludtam el. Biztos nagyon fáradt voltam, ezért nem emlékszem.

Felhúztam a felsőm ujját, mivel melegem támadt. Akaratlanul is megakadt a szemem a kezemen lévő gipszen, amin egy írás volt, amit életemben nem láttam még.

"Utóirat: Szeretlek!"

Hirtelen félelem áradt szét bennem, légzésem azzal együtt szívverésem százszorosára gyorsult fel, s azzal a lendülettel, hogy visszarántottam rá a ruhadarabot, lerúgtam magamról a takarót és az asztalomhoz szaladtam. Valamivel el kell ezt tüntetnem!

Míg először gyorsan, gondolkodás nélkül próbáltam radírral lesúrolni, tudatosult bennem, hogy ez nem ceruzával lett írva. Megfogtam fekete filctollamat, és lesatíroztam. Gyorsan huzigáltam fel-le az íróeszközt, gondolkodás nélkül; a düh és félelem elegye áradt ki belőlem.
Már csak egy fekete csík maradt. Elég ronda így, de nem maradhatott ott.

Mégis mikor került ez a gipszemre? Ki volt ez?

Kezdtem nagyon parázni, és elgondolkodtam azon, hogy szóljak-e a rendőrségek, de úgy döntöttem, őket most kihagyom. Ilyen pitiáner dolog miatt nem kezdenek nyomozásba, illetve nem feltételezhetik, hogy köze lenne Louishoz, akármennyire is bíztam benne. A másik ok pedig, hogy ezzel nem szeretném felhergelni azt, aki ezeket az üzeneteket küldi nekem.

Hosszasan néztem a fehér dolgot a kezemen, borzasztóan zavart az a fekete csík, legszívesebben levágtam volna magamról azt az izét, ebben egyedül a sajgó karom akadályozott meg.
Lepillantottam a fehér szőnyegemre, ahol sáros lábnyomok voltak találhatóak. A barnás folt eléggé meglátszódott a világos, puha kárpiton. Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor igazán eluralkodott rajtam a félelem. Nem mintha eddig nem. A kezemből kiesett a filctoll.

Tehát volt itt valaki.

Ezt el kell mondanom valakinek.

- Benny! – kiáltottam egyet, hátha befut, és megmondja, mit csináljak.
Nem volt válasz. A bátyám épp dolgozik.

Most már nem gondolkodtam azon, hogy tárcsázzam-e a rendőröket; gyorsan kaptam a telefonomhoz, és már be is ütöttem a rövid számot.

- Halló, tessék, rendőrség. Miben segíthetek? – kérdezte egy férfi a vonal másik oldalán.

- Jó napot! Alice Parker vagyok, és azt hiszem betörtek a házamba. – mondtam teljesen remegő hangon. Azt hittem, magabiztosabb tudok majd lenni, de úgy látszik, nem nagyon ment.

Megadtam minden fontos adatot, ami szükséges volt a bejelentéshez, és ahhoz, hogy ide találjanak.

Fel-le szaladgáltam idegesen a nappaliban, markomban szorítva a telefont, vártam, hogy valamelyik percben kopogjanak.