It is What it Is - LT ff

1. || 29. fejezet

ALICE
- Szólnunk kell valakinek! – mondta ki végül Emily, miután észhez tért.

- És mi lesz, ha minket fogak vádolni? Ez a nyomorék simán elintézi, hogy ránk terelődjön a gyanú! – akadtam ki. – Nem fogok visszamenni a börtönbe, pláne egy olyan ember haláláért, amiről nem is tehetek! – kiabáltam – Vagy épp meg sem halt.

- Alice, nyugi, nem fognak emiatt börtönbe dugni. De tényleg haladnunk kellene, és segíteni Louison, míg késő nem lesz. Lehet, hogy már most is elkéstünk, de utána kell járnunk.

- Igazad van. Hívd a rendőrséget! – adtam neki oda a mobilom, majd a kocsi felé igyekeztem. Bepattantam az anyósülésre, és vártam Emilyt, ahogy végez a telefonálással. Mikor ez lett, el is indultunk, fejemben ismét gondolatok milliói, és még annál is több kérdés. Hirtelen megrezzent a telefonom, ami mintha számomra meg sem történt volna; nem figyeltem rá.

- Nem nézed meg? – kérdezte a mellettem ülő lány, aki az utat szemlélte.
Sóhajtva emeltem a telefonomat fel, és néztem meg az üzeneteim. Amit láttam, egyből lesokkolt.

Egy szelfi volt rólam és Louisról.

- Az az öcsém? – húzódott le oldalra Emily, hogy meg tudja nézni a képet. Én továbbra se tudtam megszólalni. – Ez mikori, ki küldte?

- Pontosan emlékszem arra, hogy ezt a képet Louis telefonjával csináltuk még mikor focizni voltunk. Fogalmam sincs ki küldte! – idegeskedtem, míg folyamatosan a képet néztem. – Viszont nem lenne jó ötlet megmutatni bárkinek is!

- Mi? Miért?

- Ez lehet, egy jel arra, hogy Louis még él! Viszont ha bevonjuk még a rendőrséget, azzal lehet kockáztathatnánk Louis életét.

- Ez egy őrült ember.

- Az biztos. De ez, egyelőre ez maradjon kettőnk között. - mondtam.

- Meglesz. – zártuk le ezzel a beszélgetést, majd Emily hazavitt, és otthon egyből az az ágyba dőlve el is aludtam. Túl sok a stressz, ki kell pihennem.

***
Louis beérve hozzánk, kilépett Adidas cipőjéből, és a kabátját is felakasztotta a fogasra. Egy sötétkék kötött pulóver – amiből kilátszódtak kulcscsontjai – és egy fekete farmernadrág volt rajta, aminek a szárai fel voltak hajtva, mivel hosszú volt rá. Haja borzos volt a kint lévő szél miatt, arca piros a hidegtől.

A látványt alig tudtam megemészteni, egyszerűen oda voltam érte. Ez Louis Tomlinson, emberek.

- Min gondolkozol kislány? – nevetett huncutul, miután észrevettem, hogy alsó ajkaim rágcsálom, miközben Őt bámulom.

- Semmin! – vágtam rá, majd megráztam a fejem. – Csináljak valamit enni? Éhes vagy? – váltottam témát.

- Igen. – válaszolt komolyan. – Viszont erre vagyok éhes. – fogta meg a kezem finoman, majd gyengéden megcsókolt. – Erre az egyre mindig. – mondta mélyen a szemeimbe nézve, mire válaszként hatalmas mosoly terült szét az arcomon, és egy apró puszit nyomtam szájára.

- Egy picit várj, mindjárt jövök. – mondtam, majd ott is hagytam a fiút, és a konyhába siettem. Hisz ma van Louis születésnapja, egyben szenteste, természetes, hogy készültem egy kis meglepetéssel.

Kivettem a kis dobozkát, amit a tányéros szekrénybe rejtettem el. Boldogan ugrándoztam volna vissza Louishoz, viszont hűlt helyét találtam.

- Louis? – kiáltottam el magam.

- A szobádban vagyok, cicám! – mondta, majd felszaladtam a lépcsőn. Beléptem az ajtón, és láttam, hogy Louis az ágyamon ül, egy csokor rózsával a kezében.

- Boldog karácsonyt Ali! – mosolygott.

- Jézusom Louis, egy csodaszép! Köszönöm szépen! – vettem át, majd leültem ölébe, két lábamat pedig a dereka köré fontam. – Ezt mikor hoztad ide? Vagy netalán varázsló vagy? – nevettem.

- Gondolom, nem jársz Benny szobájába. – mondta, mire összeráncoltam a szemöldököm. – Nála volt, tegnap óta.

- Ja, értem. – vigyorogtam még mindig a virágokra. Letettem magunk mellé, majd átöleltem. – Köszönöm. – suttogtam.

- Örülök, hogy tetszik. – morogta a fülembe.

- Nekem is van egy kis meglepetésem. – adtam át. – Boldog 19. szülinapot!

- De édes vagy, köszönöm! – ölelt meg, majd leterített az ágyra, mitől annyira meglepődtem, hogy sikítottam egyet. – Viszont azzal, hogy itt vagy mellettem, nem is telhetnének jobban az ünnepek. – suttogta ajkaimra, majd ismét összeillesztette az övéivel. Pulcsija alját szorongattam, és élveztem, ahogy számat kényezteti.

***

Fogalmam sincs, mi rázott ki az álmomból, de nagyon elszomorodtam, mikor rájöttem, hogy ez sajnos nem a valóság volt. Pedig milyen szép is lett volna, ha igazából megtörtént volna.
Megnéztem a telefonomon, hogy milyen nap van.

December 19.

Még csak nincs is huszonnegyedike.

Az ágyam mellett Bruce békésen szundikált. Felálltam, és megsimogattam feje tetejét.
Az ablakomból gyönyörű szép látvány nyílt a kis utcára, amit teljesen elfedett a hó. Fehérbe öltözött a táj.

Személy szerint, mindig is nagyon szerettem a havat. Jobban szeretem a telet, mint a nyarat.
Szeretem a decembert. Mindig karácsonyi hangulatom van, körül vagyok véve olyan emberekkel, akiket nagyon szeretek.

Kivéve most.

Egy ember sajnos már nem fog megjelenni a családi vacsorákon, illetve egy másikról sajnos semmit sem tudni.

Aki épp most töltené a tizenkilencet.

Ők azok, akiknek eltűnésük miatt, most nincs meg ez a jó hangulatom.

Ablakomban ültem, és a telefonomat néztem, amin a tegnapi kép volt, és elképzeltem, hogy az álmom megtörtént volna. Itt sincs, de ahogy az érintésére, vagy hangjára gondolok, bőröm egyből bizseregni kezdett.

Azzal nyugtattam magam, hogy Louis biztos jól van.

Bárhol is van.

Jól van.

Csak a havazó tájat figyeltem, és csak arra tudtam gondolni, hogy Louis is látja ezt. Ő is nézi a havazást.

Mert jól van.

Egyszer csak Benny lépett be az ajtón.

- Jó reggelt! – köszöntem, de ő csak idétlenül mosolygott. – Mit csináltál? – csaptam a homlokomra.

- Egy hete még odaígértem magunkat mamáékhoz. – mondta. – És elfelejtettem szólni, szóval sajnálom tényleg, csak annyi dogom volt, meg...

- Mikor megyünk? – vágtam közbe.

- Ma este. – mondta.

- Miért nem lepődöm meg rajtad? – ráztam a fejem.
A nagyszüleink Dublinban élnek, és karácsony környékén mindig megyünk hozzájuk. Idén sem lesz akkor másképp.

Nem szívesen akartam itt hagyni most ezt a várost, hisz Louisról bármikor jöhet hír, vagy valamelyik kérdésemre válasz.

Talán nem is jó ötlet, de lehet mégis.

Lehet, hogy egy kis kikapcsolódás segít. Vagy a távolság nem lenne egyszerű?

Néha fogalmam sincs, hogy egyes helyzetekben mi a helyes döntés.

Hosszú, magammal vitatott vitákkal végül eldöntöttem: Menjünk Dublinba!