It is What it Is - LT ff

2. || 52. fejezet

ALICE
2016. május 20.
A tükröm előtt álltam egy száll fehérneműben, és pocakomat figyeltem. Egy pici dudort véltem felfedezni, de abszolút nem volt észrevehető. Szimplán csak olyan volt, mintha híztam volna egy kicsit.
A meleg időjárás miatt felvettem egy lazább öltözéket, és kontyba fogtam a hajam. Mikor teljesen kész voltam, átmentem Joshoz. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk az első ultrahangos vizsgálatomra, mert mindenképp ott akart lenni velem. Természetesen nem mondhattam neki nemet, és nem is akartam.
Kopogás nélkül "törtem be" a házába, ahol épp a szőnyegét tisztította.
- Oh, szia Alice! – figyelt fel rám, majd feltérdelt.
- Hello... Mi történt? – kérdeztem kissé kuncogva.
- Leejtettem a macskakajás tányért, és a szőnyegre ömlött, de nyugi, mindjárt megvagyok, és indulhatunk! – mosolygott rám, majd végzett pár súrolást, és elpakolt. Átvett egy másik felsőt is, majd ahogy megígérte, elkísért a kórházba. Josh, és a többiek – beleértve Louist is – rendkívül segítőkészek voltak a számomra, rengetegszer gondoltak rám és hívtak el helyekre. Próbáltak jobb kedvre hozni, és elterelni a gondolataim a szomorúságról, és Eric haláláról. Mindannyian azt tanácsolták, hogy emlékezzek úgy Ericre, mintha még most is élne, és ne gondoljak arra, hogy milyen szörnyű körülmények között halt meg.

- Izgulsz? – kérdezte Josh vigyorogva rám, miután leültünk egy-egy székre.
- Igen! – pirultam el. – Alig várom, hogy láthassam a picit! – tettem a hasam a kezemre. Tényleg nagyon izgatott voltam.
- Alice Parker! – hallottam meg egy kedves nő hangját, miután kidugta a fejét az ajtón. Joshsal felálltunk a helyünkről, és bementünk a terembe. Tényleg hihetetlenül jól esett tőle, hogy elkísért engem erre a fontos napra. Annyira kedves tőle, hogy ennyire törődik velem.
- Üljön fel ide! – kérte a nő, mutatva az adott helyre. Mosolyogva teljesítettem kérését, majd egy kis pillanatra el is tűnt. A zsebemben lapuló telefonom egyet rezzent, amire azonnal felkaptam a fejem. Kíváncsian vettem elő a készüléket, és megnéztem, hogy milyen értesítőm jött.

" Louis: Szia! Akkor még áll a mai? :) " – írta a fiú. Louissal megbeszéltük, hogy este elmegyünk valahova vacsorázni, utána pedig együtt lenni egy ideig. Őszintén, nem hiszem, hogy Louis ezzel randira hívott volna, tehát csak egy egyszerű baráti összejövetelre gondoltam.

" Persze! Várlak! " – írtam neki vissza, majd eltettem a telefonomat.

A nő nem sokkal később visszajött hozzánk, majd neki is láttunk annak, amiért itt vagyok.
A hasamra rakott egy kis zselét, ami nagyon hideg volt, és csikis, ezért felnevettem. A következő pillanatban már megcsodálhattam a kisbabámat a monitoron, ami következtében annyira elérzékenyültem, hogy megkönnyeztem. Ennek a gyereknek én vagyok az anyukája, én fogom felnevelni. Hirtelen egy kellemes borzongás futott rajtam végig, majd ránéztem Joshra, aki szintén mosolyogva nézte a kijelzőt.
- Lehet már tudni a nemét? – kérdezte Josh.
- Azt még sajnos nem. Esetleg kinyomtassam a képet?
- Igen, köszönöm! – vágtam rá boldogan, majd bólintott egyet.
Pár kattintás után el is készültek a képek, majd miután a kezembe adta őket, és a papírokat, majd Joshsal távoztunk. Boldogan nézegettem a kis képet, szinte alig figyeltem, merre lépek.
- Olyan aranyos vagy, hogy ennyire örülsz! – kuncogott Josh.
- Még szép, hogy örülök! – vigyorogtam. – Tudom, hogy Eric is ilyen izgatott lenne, ha itt lenne velünk! – álltam meg, és lehunytam a szemem. Elképzeltem, mi lett volna, ha együtt mentünk volna be oda, és együtt néztük volna a gyermekünket.
- Biztos odafent annyira boldog most, mit te! – tette kezét a bal vállamra, majd rámosolyogtam, és ismét elindultunk. – Amúgy idehívtam Bridgetet, hisz ma randink van! – jelentette ki, kis pírral az arcán.
- Ennek örülök! – mondtam, mire már kiléptünk a kórház épületéből.
-Ott is van! – mutatott a lány irányába, aki nem sokkal állt messzebb tőlünk.
-Sziasztok! – köszönt mosolyogva.
- Szia Bri! – köszöntettük a lányt mi is, majd Josh adott egy ölelést neki. – Nézd meg, milyen aranyos a keresztgyerekünk! – mutatta a lánynak a képet. – Látod, itt van. – rajzolta körbe az ujjával.
- De pici, istenem! – sikított Bri. – Tudom, hogy százszor mondtam már, de gratulálok Alice! – ölelt meg. – Te leszel a legjobb anyuka!
- Köszönöm! – mosolyogtam rá, amit viszonzott. – Szerintem én megyek haza, érezzétek jól magatokat! – intettem neki, majd elköszöntek tőlem, én pedig elindultam haza. Semmi kedvem nem volt ilyen jó időben fogni egy buszt, és azon nyomorogni egész végig, így inkább egy kis séta mellett döntöttem. Mostanában nem sokat járkáltam a városban, sőt, egyszer elmentem sétálni Louisval, azóta semmi. Nem nagyon volt kedvem semmihez, annyira lehangolt voltam a történtektől. Képtelen voltam felfogni, hogy David ideáig fajult volna, hogy véget vetett egy ártatlan ember életének, csakhogy bosszút állhasson.
Egy jó negyed órás gyaloglás után meg is érkeztem a lakásomra, ahova betorpanva azonnal a szobámba indultam, és hanyatt dőltem az ágyon. Szemeim elé emeltem ismét a kis képet és tanulmányozni kezdtem. Tényleg nem tudtam épp ésszel felfogni, hogy anyuka leszek! Ez annyira csodálatos!
Hirtelen megakadt a szemem az éjjeli szekrényen lévő képen, amin Erickel voltunk még a sátrazásnál. Kedves emlék, egy remek emberrel. Kezembe vettem, és tanulmányozni kezdtem a szemeimmel. Később letettem magam mellé a kezeimet, a képekkel együtt, majd lehunytam a szemem.
Eric, bárcsak együtt élhettük volna át ezt a napot! – kívántam magamban, majd minden elsötétült. A fáradtság eluralkodott rajtam, és magával vittek azok a bizonyos álom manók.