It is What it Is - LT ff

2. || 55. fejezet

ALICE
Kilenc óra leforgása alatt, örömkönnyeimmel küszködve tarthattam végre karjaiban a kisfiam, babakék pokrócba bepólyázva. Annyira hihetetlen, hogy anya lehetek, és világra hoztam egy ilyen gyönyörű babát, mint Cole.
- Szia édesem! – fogtam meg icipici ujjacskáit, és ez volt az a pillanat, amikor teljesen meghatódtam, és elsírtam magamat. A világ körülöttem szinte teljesen megszűnt létezni, és csak a csodálatos, apró kisgyerekemre tudtam koncentrálni.
- Istenem Alice, gratulálunk! – hallottam meg hirtelen Bridget hangját, majd megláttam, ahogy Joshsal beléptek a szobába.
- Köszönöm skacok! – néztem rájuk boldogan, majd visszavezettem a tekintetem a fiamra.
- Hoztunk a babának egy kis apróságot. – szólalt meg Josh, majd egy apró szatyorból kivett egy kis babának való pizsamát, amin volt egy felirat.
- Josh a legjobb kereszt apu. – olvastam fel, majd elnevettem magam.
- Minden szülinapjára kap egy ilyet.– jelentette ki.
- Hagyjad Alice, bolond...– rázta a fejét Bridget.
- Már megbocsáss, de itt vagyok!– háborodott fel, de ő sem gondolta komolyan. Bri fittyet hányva rá odahajol mellém, hogy megpillantsa a kis újszülöttet.
- Milyen apró, egyem meg!– ámult.
- Alice, mondanom sem kell, de remek munkát végeztetek Erickel!– nevetett Josh, miután megpillantotta Colet.– Istenem, megszorította az ujjamat, mindjárt meghalok! – sikítozott vékony hangon.
- Sziasztok! – hallottam meg egy kedves női hangot. Mind a hárman felé fordultunk.
- Ashlyn!– lepődtem meg, mikor megláttam. Ashlyn Eric nővére volt, egy jó párszor találkoztam már vele.
- Josh hívott, hogy megszületett a kicsi.– mosolygott izgatottan.
- Igen! Bemutatnám neked az egészséges, és édes Cole Bendingfieldet. – fordultam kissé felé, a lány pedig közelebb jött. Letette a táskáját, majd megszólalt.
- Nem bánod, ha megfogom? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem, és óvatosan átadtam a kicsit. Ujjaival megsimította puha arcát, és megkönnyezett. – Szinte ugyanúgy néz ki, mint Eric kiskorában.
Felsóhajtottam, és összekulcsoltam a kezeimet. Én magamban tudtam, hogy most itt van köztünk, és örömmel nézi kisfia első napját. Valahogy éreztem mindezt.

Ashlyn visszaadta a kezembe Colet, és megtörölte szemeit.
- Még holnap jövök meglátogatni titeket, de most sajnos mennem kell. – szólalt meg.
- Nagyon örülök, hogy benéztél! – mosolyogtam rá.
- Én is! Akkor, majd találkozunk! – mondta, majd elköszöntünk tőle, tekintetem pedig visszavezettem a fiamra.
- Amúgy csak úgy mondom, hogy a kiságy még nincsen készen! – szólalt meg hirtelen Josh.
- Oh, semmi baj! – legyintettem.
- Szívesen befejezem, ha szeretnéd!
- Tényleg megtennéd? Csak mert láttam, hogy nem nagyon boldogulsz vele... – kuncogtam.
- Megcsinálom! – szakított közbe ő is röhögve.
- A táskámban van a lakáskulcsom, nyugodtan elviheted. – mutattam.
- Bridget, vedd ki te, én nem értek a női dolgokhoz! – nevetett, mire Bri csak megrázta a fejét.
- Szerintem mi lassan megyünk is, pihenned kell Alice! – mondta a lány aggódva. – De mi is benézünk mindenképp holnap is!
- Tényleg köszönök mindent srácok! Hálás vagyok nektek! Ha nem hívtok mentőket, és nem lettetek volna ott, nem is tudom, mi lett volna velem!– beszéltem őszintén.
- Ugyan, semmiség! Erre vannak a barátok! – mosolygott. Később elköszöntek tőlem, és kettesben maradtam a fiammal.

Elintéztem egy pár telefonhívást a barátaim, és rokonaim felé, hogy közöljem velük a hírt, míg elvitték Colet pár alapvizsgálatra. Többször is megerősítették, hogy egészséges a fiam, aminek mindennél jobban örültem.
Már egy jó ideje elmentek a többiek, így csak ketten maradtunk a kórházi szobában mindaddig, míg kopogást nem hallottam.
- Hát tényleg igaz! – lépett be Louis az ajtón, kezében egy plüssmacival, én pedig nem értettem, hogy miért van itt. Természetesen örültem, csak nagyon meglepődtem.
- Szia Louis! – köszöntem neki.
- Miért nem hívtál fel? – aggódott.
- Hát, gondoltam, hogy úgyis ma Saraval vagy, és nem akartalak titeket zavarni. – hajtottam le a fejem, így a fiamra nézve.
- Nem butáskodj már! Egyáltalán nem zavartál volna! – jött közelebb. – Amúgy is, te fontosabb vagy számomra, mint Sara. Mikor Josh hívott, azonnal jöttem, őt pedig otthagytam.
- Tényleg? – nyíltak nagyra a szemeim.
- Igen. – suttogta.
- Akkor sem kellett volna otthagynod csak úgy. – mondtam.
- Mindegy. – legyintett. – Ezt a macit Colenak hoztam. Megnézhetem a kicsit? – kérdezte mosolyogva, majd felé fordítottam.
- Nyugodtan az öledbe veheted. – mondtam neki, aki letéve a plüss állatot, a kezébe vette a fiút.
- Istenem, de apró! – mondta vékony hangon. – Gyönyörű baba, gratulálok, Alice!
- Köszönöm! – néztem rájuk. Egyszerűen öröm volt őket nézni ketten. Louis nagyon finoman bánt Colelal, figyelmessége lenyűgöző volt.
Hihetetlenül boldog voltam, hogy végre világra hozhattam a fiamat, és ezzel egy új fejezet nyílt az életemben, minden rosszat hátrahagyva. Egyedül csak a jóra, a családomra és a barátaimra szerettem volna koncentrálni. Nem tűrtem el több fájdalmat, és szomorúságot.

*** három nappal később ***
- Hogy a francba kell ezt szétszedni? – bajlódott Josh a babakocsival, míg Cole az ölemben volt. Pár nap után végre megkaptam a zárójelentést, és elhagyhattam a kórházat. Erre a nagy napra Louis, Josh és Bridget is eljött, hogy hazakísérhessenek engem a fiammal.
- Josh, basszus, el ne törd! Nézd, így kell! – ment oda Bri, és azonnal szétszedte a kocsit. Josh csak kínosan felnevetett, majd berakta a kocsi csomagtartójába az alsó részét.
Louis kijelentette, hogy ő vezet, míg Josh beült az anyós ülésre, mi pedig Bridgettel beültünk hátra a hordozóval és Colelal. Louis beindította a rádiót, miután elindultunk, és váltogatni kezdte a csatornákat, majd végül megállapodott egynél.
- Haver, nehogy már depressziós zenét hallgassunk! – csattant fel Josh nevetve.
- Ha nem vetted volna észre, az összes adón ilyen megy! – vágott vissza Louis mosolyogva.
Nem tudom, hogy velem mi történt igazából, de sikerült elszundítanom útközben.

- Louis ne finomkodj... ALICE KELJ FEL! – hallottam Josh hangos nevetését, mire azonnal felkaptam a fejem.
- Josh, normális vagy? Halálra rémiszted szegényt! – szólt rá Bri.
- Kuss, Josh. – kuncogtam halkan. – Meg is érkeztünk? – kérdeztem kissé kómásan.
- Ömm... Mondhatni. – szállt ki Bri és Josh a kocsiból, így csak én, Louis és Cole maradtunk.
- Mutatni szeretnék neked valamit. – nyomott egy lágy puszit az arcomra Louis, majd ő is kiszállt. Biztos vagyok benne, hogy elpirultam, majd megfogtam a hordozót, és követtem a többieket. Megláttam, hogy Louis háza előtt parkoltunk le, őszintén nem is értettem, hogy miért.
Mikor megálltam az ajtó előtt, Louis így szólt:
- Most csukd be a szemed!
- De félek, hogy akkor leejtem Colet. – nevettem kissé.
- Addig Josh megfogja! – folytatta.
- Inkább én, Joshra ne bízzátok! – vette el tőlem a hordozót Bri.
- Már megbocsáss, de mi van írva a pizsijére? Hogy én vagyok a legjobb, nem te! – háborodott fel Josh.
- Na, hunyd be a szemed! – suttogta Louis a fülembe lágyan, majd teljesítettem parancsát. Megfogta a derekam, és úgy irányított.
- Mi ez az egész, ha megkérdezhetném? – nevettem.
- Csak várd ki! – mondta, majd egy darabig még sétáltunk. – Rendben, most már kinyithatod! – szólt, úgy is tettem. A látványtól szó szerint az állam leesett.
Louis bevezetett egy új zugba a házában, ami nem mást tett ki, mint egy gyerekszobát. A falai gyönyörű kékek voltak, pár mesefigurával díszítve, és ugyan még nem volt teljesen kész, akkor is csodálatos volt.
- E-ez. – kezdtem bele dadogva, mert szóhoz sem jutottam.
- Nagyrészt én és Josh készítettük. – szólalt meg. – Figyelj, én tényleg komolyan gondoltam, hogy ide jöhettek, szívesen látlak itt titeket. Nem szeretném, ha abban a kis lakásban nyomorognál, Cole pedig megérdemel egy saját gyerekszobát! – folytatta, mire rá néztem. Kissé megkönnyeztem, majd bármilyen szó nélkül megöleltem Louist.
- Köszönöm, tényleg nagyon hálás vagyok! – suttogtam a nyakába. Amit Louis tett értem, az tényleg hihetetlen volt. Nagylelkűsége ezen a szobán is meglátszódott, és tényleg nagyon örültem.
- Louis, azért kurvára örülj, hogy még nem szereztél kiságyat, mert Alinál van egy, és már a lelkemet kiszenvedtem vele! – szólalt meg hirtelen Josh, majd elengedtem Louist.
- Biztos olyan nehéz azt megcsinálni, vagy csak te vagy Josh, és béna vagy? – nevetett fel Louis, majd szinte rögtön mindenki utána.
- Nem hiszem el, hogy a KisParker már nem lesz a szomszédom! – görbítette le a száját Josh.
- Semmi baj NagyDanneville, attól még mindig itt leszek veled! – nevettem. – És el sem hiszem, hogy te tudtál minderről, és nem kotyogtad ki! – folytattam hitetlenkedve, de tudta, hogy csak viccelek. – Köszönöm szépen skacok! – öleltem sorra mindenkit.
Még most sem tudtam felfogni azt, hogy a barátaim mindezt értem, és a fiamért tették.
- Na és mikor költözöl? – szólalt meg Bridget.
- Hát, ahhoz képest, hogy most sem pakolt ki teljesen a lakásán, szerintem nem lesz hosszú idő. – röhögött Josh, majd belevertem a vállába egy aprót.
Ezek után felemeltem a fiam, aki eddig a hordozóban pihent, és körbejártam a szobát.
Nagyon boldog voltam, hogy ilyen emberek vesznek engem körbe. Ilyen igaz barátok, akik tényleg kiállnak mellettem, és segítenek nekem a rossz időszakomban, és nem hagynak ott a mocsárban.
Megálltam a szoba közepén, egy nagyon puha kis szőnyegen, majd éreztem, hogy Louis mögém áll, és gyengéden a derekamra csúsztatja a kezeit, majd a nyakamra ad egy lágy puszit.
- Örülök, hogy tetszik! – suttogta halkan, rekedtes hangon, amitől kissé kirázott a hideg, de természetesen jó értelemben.