It is What it Is - LT ff

1. || 32. fejezet - II.

LOUIS
- Ezek után mi történt? – érezte, hogy nem fejeztem még be a történetemet, ezért kíváncsian várta a folytatást.

- Az egyik nap nagyon dühösen jött haza. Az ágyamon ültem, és hallottam, ahogy ordibál, és csattanások hangjaival telt meg az egész ház. Mikor hallottam, hogy a szobám felé jött, tudtam, hogy nem sok jóra számíthatok. Csodálkoztam, hogy nem vert halálra.

- Mit tett? – kérdezte vékony hangon, nekem pedig azonnal felelevenültek a rossz emlékek. Nem tudtam megszólalni a szívemen ülő fájdalomtól, csak egy sóhajtás kíséretében felálltam. Levettem piszkos pólómat, és háttal fordultam Alinak, kinek száját egy apró sikoly hagyta el. – Bottal vert, majd elővett egy kést, és végigvágta a hátamat. – mondtam el tömören.
Kijelentésem után csend állt be. Alice sem tudta épp ésszel felfogni, mikre képes ez a szörnyeteg. Ezért is féltem őt annyira.

Miután Alice légzése normalizálódott, közelebb lépett a hátamhoz. Apró ujjait végighúzta a hatalmas seben, amire felszisszentem. Kétségtelenül fájt.

Nagyon.
Főleg, hogy nem kapott megfelelő ellátást, csak az előző pólóm darabkáival kötöztem be. Nyilván ekkora nyílt sebre ez nem elegendő.

- Ki kell innen jutnunk valahogy! – vert bele a falba a lány. Kétségbe volt esve. Ki ne lenne ebben a szituációban?

- Ki kell valahogy találnunk majd egy tervet. Addig még csak ne próbálkozz, ha magadnak akarsz jót! – utasítottam, mire egy aprót bólintott. – Most is megtudnánk lépni, mert minden rendszer az áramszünet hatása alatt van. Én már jártam így.

De értem jött. És meg is talált.

/ 2013. december 19./
A felfrissülés élménye csapott meg, mikor a friss szellő találkozott a bőrömmel. Tél volt, rajtam pedig csak egy fekete pulcsi, hogy beolvadjak a sötét környezetbe. Fáztam, de nem igazán tudott érdekelni. Végre megint elhagytam azt a koszfészket, de hamar vissza kell érnem, ha a többieknek akarok jót. Ezzel a palival nem érdemes játszani.

Szólnom kell valakinek. Tudniuk kell, hogy még megvagyok! És dolgozom a kijutásomon. Csak legyenek türelemmel.

Egyből a drága ikertestvérem, Emily jutott az eszembe.

Este volt, nem sok esély lehetett arra, hogy bárki is észrevegyen, de arra még több, hogy az Elrablóm lecsapjon rám, egy újabb háborúra kihívva. Egy olyanra, amit megint el fogok veszíteni, ha nem cselekszem helyesen.

Miután elértem a házunkat láttam, hogy Emily nem egyedül van otthon. Vele van Niall is.

Baszki, most mi legyen? Niall jó haverom, de nem akarom, hogy az emberek tudjanak rólam. Nehogy még valamit kitaláljon az a féreg ellenük is. Nekem kell megbirkóznom vele, csak a megfelelő alkalomra kell várni. Ezt én akarom elintézni.

A konyha alatti ablakhoz igyekeztem, azt szerencsére ki tudom nyitni kívülről.

Nem is kellett.

Résnyire nyitva volt, nekem már csak át kell másznom rajta. Felugrottam a párkányra, és már bent is voltam. Akkor vettem észre, hogy a cipőm talpa sáros volt.

- Nem gondoltál erre, Louis? – szitkozódtam magamba, majd a kis cetlit a hűtő ajtajára rögzítettem, s azzal a lendülettel kifutottam a házból. Elhívtam Emilyt egy olyan helyre, ahol biztosan nem fognak keresni. Legalábbis remélem. Eddig semmi jelét nem láttam, hogy követtek volna.