Fake it till you make it

30. fejezet - Cutthroat

Vittorio komolyan kezdte azt érezni, hogy sohasem ér célba. Már meg sem próbált futni, túlságosan kimerült volt hozzá, inkább csak gyalogolt, amíg még erejéből tellett. Úgy másfél órája hányt is, valószínűleg a tegnapi, nem éppen kristálytisztaságú víz miatt. Elgondolkozott azon, hogy stoppolni próbál, hátha ezúttal szerencséje lesz és a texasi láncfűrészes helyett valami normális emberrel hozza össze a sors. De még autókat is ritkán látott, és azok sem voltak hajlandóak megállni.

Végül nagy sokára mégiscsak sikerült kilyukadnia egy aprócska, poros kisvárosnál, amit más néven porfészeknek szokás hívni (a kopott helységnévtábla szerint Websternek). Lakói évtizedekkel ezelőtt elhagyták Vittorio számára ismeretlen, és igazából teljesen érdektelen okok miatt, csak néhány makacs öregember ragaszkodott még mindig gyerekkora helyszínéhez. A távolban halványan látszottak egy nagyobb település fényei, éles kontrasztot alkotva a fiú mögött elterülő áthatolhatatlan fenyőerdővel. Hova az istenbe hozták? Mégis mennyi ideig lehetett elkábulva, ha ilyen messzire el tudták cipelni Clevelandtól? A valóságban csupán három óráig, míg Giulióék kiértek egy hivatalosan természetvédelminek minősített területre, de Vittorionak erről fogalma sem volt.

Kisimította a szemébe lógó tincseket, bár nem tudta mi végett – zilált külsején ugyanis ez egy cseppet sem segített. Próbált találni valakit, aki szimpatikusabbnak nézett ki, hogy megkérdezhesse, merre menjen, és hol tud normális ivóvizet találni, de az emberek válasz helyett jobbára csak kitértek az útjából, és a lelke mélyén Vittorio megértette őket. Egyszerűen sugárzott belőle a baj. A ruhái véresek és mocskosak voltak, mindkét kezét kötés borította, az arca halálsápadt volt és valósággal zörögtek a csontjai. Normál körülmények között ő is elkerült volna egy ilyen alakot. De most nem voltak normálisak a körülmények, és baromira örült volna, ha valaki hajlandó lenne segíteni neki.

Ha nem, hát nem. Inkább elhagyta a városka területét, és a közeli, elhagyatott parkolóban keresett menedéket. Hanyatt feküdt a betonon, két kezével álmosan dörzsölve a szemeit. Madonn', mióta nem aludt normálisan? Négy napja? Öt? Itt, a parkoló közepén is el bírt volna aludni, de abból az álomból aligha ébredt volna fel.

Nagy nehezen felkelt, és odatámolygott a bokrokhoz, ahol már nem láthatták. Azt hitte, ha emberekre bukkan, legalább egy hívást le tud bonyolítani, hogy figyelmeztesse a szüleit a rájuk leselkedő veszélyre, de még azt sem. Ismét magára maradt.

Reszketett a kimerültségtől, és ezen még a bő pulóver sem segített, amit a kisvárosban talált az egyik padon. Magával hozta, mert muszáj volt eltakarnia valamivel az arcát és a haját. A hollófekete tincseivel és sápadt bőrével úgy világított a sok hétköznapi ember között, mint egy fogkrémreklám. Az esetleges kémek olyan gyorsan kiszúrnák, hogy két perc sem telne belé, és már megkötözve feküdne egy kocsi csomagtartójában. Most viszont valamennyire biztonságban érezhette magát a túlméretezett ruhadarab rejtekében – mintha felhúzta volna a láthatatlanná tévő köpenyt.

Körülötte a fákra rongyok voltak felaggatva, jelezve, hogy nemrég hajléktalanok vették birtokba a területet. Vittorio nem ijedt meg. Veszélyesebb helyeken is járt már, mint néhány otthontalan átmeneti szállása. Addig kóválygott a bozótban, míg ismét ki nem lyukadt az út mellett. Nem lévén más dolga ebben az álomittas városkában, folytatta megkezdett útját, miközben folyamatosan a tájat figyelte, hogy le tudjon húzódni a sűrűbe, mielőtt egy gyanús jármű észrevenné őt.

Autót nem talált, ám buszmegállót igen. A kopott táblát olyan alaposan elrejtették az egyik fa mögött, hogy Vittorio kételkedett benne, hogy egyáltalán jár még errefelé busz, ám a menetrendek tanúsága szerint négy óránként megfordult itt egy-egy járat. Vittorio nem tudta, mennyi most az idő. Ha nincs szerencséje, órákig is ülhet a földön, de ez még mindig jobb volt, mint a végkimerülésig bolyongani egy erdő közepén, távol a civilizációnak még a nyomától is. Úgyhogy várt. Közben cseperegni kezdett az eső, Vittorio a nyelvével igyekezett elkapni a kerek vízcseppeket. Szinte még örült is nekik, lemosták róla a vért és a mocskot. Néhány perc múlva azonban a kis, őszi záporból olyan zivatar lett, amilyet nyáron is ritkán látni, Vittorio pedig hamarosan úgy nézett ki, mint aki véletlenül ruhában tusolt le. Remek. Megigazította a kapucniját, bár, hogy minek, arról fogalma sem volt, ugyanis az anyag már réges-rég menthetetlenül átázott. Ült a földön, figyelte a tájat, ami olajfestékként folyt össze a szemei előtt, és arra gondolt, annyira tipikus, hogy még az időjárás sem kedvez neki. Legalább nem dörgött az ég, és nem cikáztak villámok a horizonton, azoktól nagyon félt.