Fake it till you make it

8. fejezet - Walls could talk

Vasárnap. Mario. A fiatalember még a szokásosnál is kevesebb életkedvvel sétált le az emeletről, amikor meghallotta a csengőt. Bátyja már biztosan tudomást szerzett a barátnőjéről, így ennek megfelelően nagyon dühös lesz rá. Egy egész este a dühös Marióval pedig nem volt épp kellemes mulatság. Emma háta mögé bújva figyelte, amint a férfi látszólag szívélyesen megöleli az apját és az anyját, ám éles, fekete szemével közben már az öccsét kutatta, aki hiába is próbált, ezúttal sem tudott kibújni a kötelező üdvözlési rituálé alól. Szótlanul közelebb lépett, hogy gyorsan túlessen rajta, pillantását csak és kizárólag a földre szegezve. A szüleik előtt Mario persze nem mert próbálkozni, de azért amikor ímmel-ámmal átölelte, halkan odasziszegett neki:

- Kétszínű dög.

A család férfitagjai ezután felvonultak Antonio dolgozószobájába. A Vittoriot ért támadás felvetett néhány átgondolandó kérdést, amelyeket nem akartak az asszonyok előtt megtárgyalni.

Vittorio megvárta, amíg mindenki helyet foglal, ő maga azonban állva maradt. Tudta, hogy ha egyszer Mario mellé kerül, a veszekedés garantált.

- Ülj le Vito. – szólt rá az apja. Vittorio szó nélkül odament az üresen maradt székhez és letelepedett rá, közben igyekezett egy pillanatig sem másfelé nézni, példának okáért Marióra.

- Történt még valami a héten, amiről nem tudok? – érdeklődött Antonio.

- Semmi különös. – rázta meg a fejét Mario. – Tegnap meglátogattam Ugo Mantegnát. Hajlandó lenne támogatni minket, tekintettel Luciano és Emma kapcsolatára.

- Remek. Akkor nem is húznám tovább a társaság idejét. Mit gondoltok? - most, hogy a találkozó ennyire kétértelműen sült el, Antonio úgy gondolta, próbára teheti fiai ítélőképességét, habár már pontosan tudta, mit fog tenni.

- Miről? – értetlenkedett Mario.

- A múlt heti tárgyalásról. Arról, hogy az öcsédet megtámadták. Szerintetek mit kellene tennem? – titokban a fiúk arcát figyelte. Mario máris elfordította a tekintetét, és egy legyet figyelt a sarokban, Vittorio érdeklődőnek tűnt, de semmi mást nem lehetett kiolvasni a vonásaiból.

- Hát szerintem nem olyan komoly ez, mint aminek látszik. – Mario rögtön belevágott a dolgok közepébe, meg sem várta, hogy esetleg valaki más is felszólaljon. – Mármint Rosario és Paulini ketten együtt sincsenek olyan erősek, mint mi. Egyedül Don Baldinival kell megbékélni, aztán minden folytatódhat ugyanúgy, ahogy annakelőtte.

- Tehát szerinted egyiküket sem kellene kirúgni az üzletből? – kérdezte Antonio.

- Nem. Felesleges. Minek? Volt egy kis nézeteltérésetek, de az megoldható.

- Nem maradhatunk üzlettársak Baldinival. – vágott közbe Vittorio. Halkan beszélt, mégis mindenki hallotta a hangját. - Haragot kelt és háborúba sodorja a családunkat.

- Te ehhez nem értesz. – legyintett Mario.

- Talán valóban nem. De megérzem és látom, ha valaki nem őszinte. Baldini a legrosszabb típusú ellenfél, mert ravaszkodással ér célt. Rosario csak okos, és tudja, hogyan tartsa magát távol a tűztől. Akárki is küldte a bérgyilkosokat, kettejük közül volt valamelyik. Paulini egy egyszerű köpönyegforgató, az ilyen merész húzások távol állnak tőle. Mindig is ilyen volt, emlékezz csak vissza arra a floridai balhéra. Nincs elég erő benne. Akkor vezet, ha őt is vezeti valaki. Biztos támogató nélkül nem támad hátba minket. – beszéd közben mindenről megfeledkezett- a félelmeiről, Marióról, ezért igyekezett nem abbahagyni. - Ha rajtam múlna, először Rosario, hogy Paulini lássa, mindent komolyan gondolunk, aztán Baldini. Ha fordítva csinálnánk, Rosario még Simone segítségére sietne, így viszont a srác azt sem fogja tudni, hova nyúljon hirtelenjében, Paulini úgyszintén. Velük pedig már könnyű lesz egyezségre jutni. Persze akadtak már náluk jobb ügyfeleink is, de mikor ló nincs, jó a szamár is.