Fake it till you make it

20. fejezet - Me&Devil

A legelső nap szinte fel sem kelt abból a sarokból, amiben magához tért, emlékeitől és szabadságától megfosztva. Talán nem tudta, vagy csak nem akarta észrevenni, milyen hasonlóan cselekszik ahhoz, mikor megszülettek a Felvételek, s a zárka rideg falai közt fokozatosan visszasüppedt abba a kétségbeesésbe, és fájdalomba, amit tizenöt évesen érzett.

Az első néhány nap tehetetlensége után azonban lassanként visszatért az életösztöne, ezzel együtt pedig kattogni kezdtek az agyában a fogaskerekek, miképpen tudna kiszabadulni innét. Miután ismét megvizsgálta a masszív betonfalakat, rögtön elbúcsúzott attól a lehetőségtől, hogy kiássa magát – no nem mintha bármilyen ásásra alkalmas eszköz is a rendelkezésére állt volna a két kezén kívül. A zárakkal sem tudott igazán mit kezdeni. Mindent egybevetve a pince bombabiztos zárka volt, ha szökni akart, csak olyankor tehette meg, ha odafent volt, amire értelemszerűen igen ritkán került sor, és általában akkor is hozzábilincselték valami nehezebb tárgyhoz.

Egyszer az egyik férfi megengedte, hogy lezuhanyozzon odafent, Vittorio pedig minden apró részletet megjegyzett. Egy nyaralóház-féleség alagsorában tartották fogva, amikor Vittorio felállt a vécé tetejére, és kitekintett a fürdőszoba kisablakán, sűrű erdőt meg valami erősen csillogó, sima felületet - talán víztükröt- látott. A ház maga tökéletesen jellegtelen, és elhagyatott volt, konyhára, mosdóra meg egy zárt ajtajú, Vittorio által akkor még nem ismert hátsó szobára tagolódott. Mindent por és szennyeződés borított, a bútorok egytől-egyig viseltesnek tűntek, mintha már évtizedek óta nem használnák őket. Valószínűleg így is volt. A legtöbb ablakot bedeszkázták, míg a többit mocskos függöny takarta, amiket telepetéztek a különböző rovarok. Vittorio leggyorsabban akkor juthatott volna ki az épületből, ha kimászna a konyhaablakon, és ideiglenes terveinek pontosan ez volt a kulcsmozzanata. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan szabaduljon meg a bilincstől, ami minden fenti látogatására elkísérte.

Ami rabtartóit illette, eleinte nem bántak vele durván. Legtöbbször nem is látta őket. A folyamatos magány miatt az idő jószerivel összefolyt a szeme előtt, de úgy számolta, körülbelül egy hét telhetett el, mikor két férfi – az, aki a legelső napon köszöntötte és egy másik, aki Mario testőre volt – bejöttek hozzá, és kegyetlenül összeverték. A bal kezének kisujjából levágtak egy ujjpercet, megvárták, amíg magához tér, aztán elmentek. Semmi magyarázat vagy fenyegetőzés. Vittorio gyanította, hogy a családja művelt valamit, ami nem tetszhetett Baldininak (mert, hogy Mario nem egyedül tervelte ki ezt az egészet, abban biztos volt), ezért büntetésül rajta torolták meg az elszenvedett sérelmeket. A következő találkozás alkalmával aztán megint nem történt semmi. Megetették, majd újfent magára hagyták.

Végül az az ember is felbukkant, aki balsorsáról tehetett, és akivel egyszerre rettegte és gyűlölte a találkozást. A sötétben ülve rengetegszer eltűnődött azon, hogyan viselkedne vele. Lehordaná? Netalán megütné? Ám egyik elképzelése sem írhatta le azt a pillanatot, amikor Mario belépett a pincébe.

A férfi láttán Vittorio abbahagyta a holmijai pakolászgatását, majd látszólag ügyet sem vetve Marióra, szó nélkül elsétált mellette, és törökülésben letelepedett a fal tövébe. Az ennivalója, amit két napja adtak neki, érintetlenül hevert a földön, valami gyorsfagyasztott vacak, amit a fejvadászok vettek útközben, és amely több mint valószínű, hogy azután is ehetetlen lenne, hogy órákkal később kiolvad. A szeme sarkából látta, hogy Mario lopva az ételre pillant, és elsötétül a tekintete.

- Nem ettél. – szólalt meg Mario. A fiú erre csak felhúzta a térdeit.

- Nem voltam éhes.

- Persze. Két nap alatt egyszer sem voltál éhes. – horkant fel a bátyja, olyan hangon, amit egy vaddisznó is megirigyelhetett volna. – Hiába makacskodsz, amíg még szükség van rád, életben fogunk tartani, akár tetszik, akár nem. Úgyhogy azt javaslom, inkább egyél, és ne várd meg, amíg kitalálunk valami kevésbé humánus módszert. Mit válaszolsz?

Lenne pár ötletem. De csak hallgatott.

- Azt kérdeztem, mit válaszolsz. – valami csattant, majd kisvártatva megérezte a pofon csípését az arcán.

- Igen, enni fogok. – sziszegte kelletlenül Vittorio, nem is annyira a fájdalomtól, mint inkább attól, hogy szerette volna, ha Mario végre békén hagyja.

- Corretto (~Helyes). Egész gyorsan tanulsz. – Mario elfordította a tekintetét. - Nem akarsz mondani valamit?

- Miért én? Inkább neked kellene beszámolni valamiről. - a fiú nyugodt, szenvtelen hangon beszélt, mint a tipikus tinédzserek, akiknek arra sincs energiájuk, hogy kinyögjék a választ szüleik idegesítő kérdéseire. Mario nem vett tudomást a helyreutasításról.

- Tudod, miért vagy itt, ugye?

- Igen. A bátyám elárulta a családját.

- Most még árulásnak tartod. Később talán megmentésnek.

Vittorio gúnyosan elvigyorodott.

- Mit ígért neked, amitől még azt a maradék eszedet is elveszítetted? Nem veszed észre, hogy csak játszik veled, mint egy kutya a csonttal? Te pedig csúszómászóként könyörögsz a tiszteletéért.

Mariót úgy tűnt, nem hatotta meg Vittorio mocskolódása.

- Miért nem térsz végre észhez, Vito? – kérdezte nyugodt, szenvtelen hangon.

- Mi szükségem van rá? Én tudom, mivel tartozom a családomnak.

- A családunknak egy rátermett vezetőre van szüksége, de apánk nem képes erre.

- És ha nem, Mario? És ha nem? Azokat, akiket igazán szeretsz, akkor sem hagyod cserben, ha egyenesen a vesztükbe rohannak vagy a legnyilvánvalóbb őrültséget cselekszik.

- És neked kötelességed követni őket? Komolyan így akarod végezni? Becsületedtől megfosztva, összetörten? Ha segítenél nekünk, te véget tudnál vetni ennek az őrületnek. Különben sok fej fog még lehullani.

- Remélem a tied is köztük lesz.

A férfi csak megrázta a fejét, majd színpadiasan felsóhajtott.

- Talán mégis Paulininek volt igaza, mikor azt mondta: ,,kár a szó belé, Mario, tartsd inkább kurvának." Ám Don Baldini azt felelte: ,,még ne tegyél elhamarkodott kijelentéseket. A Lovász egy beképzelt kutya, de a fiának lehet, hogy több az esze." Sajnos tévedett.

- Mi ez a lesajnáló hangnem? Összekeversz azokkal a szukákkal, akikkel az időd kilencven százalékát töltöd. Csak azért, mert nem vagyok hajlandó megöletni az apámat, még nem vagyok egy ostoba, álmatag idióta!

- Meg fogod bánni, hogy így beszéltél.

- Inkább halok meg szolgaként, mint árulóként!

Mario előrelendült, és teljes erőből beleütött a bordáiba. A fiú keményen a falnak zuhant, de a dacos kifejezés továbbra sem tűnt el az arcáról. Mario még egyszer megütötte, ezúttal a hasán, majd megfordult, és kiment. Vittorio megdörzsölte fájós mellkasát. Biztosan igaza volt, máskülönben a férfi nem dühödött volna így fel.

A fejezet címéül szolgáló dal linkje: