Fake it till you make it

45. fejezet - Pray

Ana egykedvűen ácsorgott a bölcsőde magas vaskapuja előtt. Körülötte javában zajlott az élet, így, fél négyhez közeledve, amikor végre mindenki elhagyhatta a munkahelyét, de a járókelők, és autósok keltette zaj csupán álmos zümmögésként hatolt el a kislány füléig. Édesanyja különösen hosszúnak ígérkező társalgásba bonyolódott egy másik anyukával, teltek-múltak a percek, de a felnőttek csevegése egyszerűen nem akart a végére érni. A Roosewelt téri bölcsődéből sorban távoztak a gyerekek, gondviselők, pedagógusok, ám az anyukája még mindig Mrs. Brownnal beszélgetett, Ana pedig már borzasztóan unta magát. A kistáskája, benne az alvósaival és a rajzzal, amit a szüleinek készített, de még nem nyílt lehetősége odaadni nekik, kellemetlenül nyomta a vállát, legszívesebben lehajította volna az egészet a földre, de Anya biztosan nagyon mérges lenne rá, ha összesarazná az új hátizsákját. Szomjas is volt, a lábai kezdtek fájni az egyhelyben álldogálástól, ám úgy tűnt, a felnőttek az örökkévalóságot is itt, a kapuban akarják kivárni (Anának ugyan fogalma sem volt róla, mi az az örökkévalóság, de Apu gyakran használta ezt a szót, tehát biztos jó dolog). Megrángatta Anya kabátjának ujját – sajnos egyelőre csupán azt érte fel – de Anya csak ingerülten lepillantott, és halkan rásziszegett, hogy Mrs. Brown ne hallja.

- Maradj már nyugton egy kicsit, Ana. Mindjárt megyünk.

- Öt perce is ezt mondtad. – nyafogott a kislány. A nővére, Alice sokkal kedvesebb volt, mindig elhozta a barátját is, és megengedte, hogy fölüljön a hátára. De Alice most valami másik városban lakik, Ana elfelejtette a nevét.

- Nem igaz, hogy sosem tudsz várni! Előbb befejezzük a beszélgetést. Addig szállj be a kocsiba.

Ana elindult – legalább a táskájától megszabadul – de a néma, grafitszürke autó sem kecsegtetett sokkal több szórakozással. Lecsúszott hát a hátsó ülésről, kipréselte magát az ajtó résén, és némiképp tanácstalanul nyugtázta, hogy az anyja még mindig csak cseverészik. Mit csináljon? Unalmában elindult a bölcsőde vaskerítése mentén, és számolgatni kezdte a rácsokat. Apa megtanította neki a számokat egészen százig- Ana múltkor bemutatta a tudományát az egész Napocska csoport előtt, és még a gondozója is megdicsérte, milyen okos.

Huszonhatig jutott, mire elérte a sarkot. Onnantól az út sokkal kevésbé volt forgalmas, akár sétálóutcának is lehetett volna nevezni, mivel autók csak nagy ritkán hajtottak végig rajta: Ana tudta, hogy a játszótérhez vezet, ahol korábban rengetegszer jártak már a nővérével. Tovább menjen? Ha bekanyarodik, nem is látja Anyát, aki pedig állandóan a lelkére köti, hogy ne csámborogjon messzire. Óvatosan hátralesett a válla fölött. Anya viszont még most is csak Mrs. Brownra figyel. Fel sem tűnne neki a dolog. Különben sem akar olyan sokáig egyedül kóborolni. Elsétál a negyvenkettedik rácsig (az volt Ana kedvenc száma), aztán visszafordul, és ezúttal tényleg beszáll a kocsiba. Mi baj történhetne?

Még utoljára hátrapillantott, leellenőrizendő, hogy Anya valóban másfelé néz, majd tétován megindult előre. Az új kaland tudata valósággal megrészegítette: örült, hogy ezúttal azt csinál, amihez csak kedve támad. Odamegy, megérinti a rácsot, visszasiet, és mikor Anya befejezi a beszélgetést, ő már ott fogja várni, de a felfedezőút izgalmait csak azért is megtartja magának, bosszúból, amiért Anya szándékosan megváratta. Jó, talán egy kicsivel később majd elmondja neki, mert mi értelme az olyan csínynek, amiről senki sem tud? Kurta ujjacskáit a rozsdás vasra tette, egyesével mindegyiken végighúzta őket, és magában számolgatott. Harminchárom, harmincnégy... mi is jön azután... harmincöt...

Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a teste a levegőbe emelkedik. Valaki durván megragadta a hóna alatt, és a karjába kapta. Anya?

- Én csak unatkoztam, és... – kezdett volna magyarázkodni, de rá kellett jönnie, hogy itt valami nincs rendben. Nagyon nincs. Anyának finom, parfüm illatú a kabátja, és sokkal puhább, nem olyan dohos, és öreg, mint ennek az embernek. És Anya sosem szorítana egy rongyot az arcára, ami büdös, borzasztóan büdös, és... – Anya! – kiabálni próbált, de az a szag valósággal megőrjítette. Lassan már levegőt is alig kapott tőle, a feje elnehezült, saját hangját pedig mintha egy vízesés alatt állva hallgatta volna. – Anya...

Ana már nem érzékelte, amint Anya pár perccel később fel-alá futkosva keresi őt a kihalt sétálóutcán.

A fejezet címéül szolgáló dal linkje: