Fake it till you make it

11. fejezet - Praying to the sky

Beeresztette Alfonzot, megvárta, amíg a kutya kényelmesen elhelyezkedik az ágytakarón, aztán elfordította a kulcsot a zárban, mint ahogy azt már évek óta tette minden áldott este.

Körülbelül akkor kezdte el zárni az ajtaját éjszakára, mikor az éjszakai látogatások is fokozatosan egyre gyakoribbá váltak. A szülei persze egyáltalán nem értették a dolgot, sőt, eleinte még tiltakoztak is az egyik napról a másikra végbemenő változás ellen, de nekik fogalmuk sem volt arról, hogy a kisebbik fiuk lassan már aludni sem mer egyedül, attól félve, hogy mikor kinyitja a szemét, valaki várni fogja a sötétben. Aztán, Alfie érkezésével ez a rendszer rövid időre megtört, mert a kiskutya nehezen bírta ki, hogy több órán keresztül visszatartsa a szükségleteit. Azokban a hónapokban Vittorio rettegése megint tetőfokára hágott, bár mivel a férfi épp a költözés szélén állt, lényegesen kevesebb alkalma volt titkos kitérőket tenni. Idővel pedig Alfonzoból kifejlett kutya lett, aki hangosan megugatta a szobába lépőt, és a probléma részben megoldódott.

Attól függetlenül, hogy a szoba berendezése teljes mértékben az ő ízlését tükrözte, gyűlölte a helyiséget. Számára nem volt több egy fekete lyuknál, amit kitöltött az elemi félelem: ha megállt az ajtóban, csak a sarkot látta, ahol véresen, meggyalázva kuporog, mint valami sebesült állat. Régebben sok posztere volt, de a legtöbbet leszedte, úgy érezte, a rajtuk látható alakok rosszallóan figyelik őt, amiért ilyen nyomorult lett belőle. Undorodott magától. Attól, amit tett. Az embertől, akivé vált. Az elferdült hajlamú szerencsétlen roncstól, aki most volt. Hogyan jutott el a helyes, vidám kisfiútól odáig, hogy a szobájában ülve szétszabdalja a kezét?

Ledobta magát Alfonzo mellé. 0.22 volt. Rajtuk kívül már mindenki az igazak álmát aludta, Alfie is elszenderülni készült. Ezeken az estéken, mikor a csend a torkának esett, mardosta ép elméjének utolsó szilánkjait, rettenetesen szabadulni akart a testből, ami fogságban tartotta őt. Felejteni akart, de a memóriatörlésre tartó járat már így is tele volt. Így hát neki csak az emlékezés maradt.

Néha akkor is hallotta a férfi hangját a fejében, amikor ébren volt. A férfi azt akarta, hogy haljon meg.

- Ideát minden jobb lesz. – mondta. – És te úgysem vagy méltó az életre. Haszontalan korcs vagy. Senkinek sem kellesz.

És Vittorio tudta, hogy ez nem lehet valóság. Csak képzelődik. De attól még a hangnak ebben is igaza volt. Ha valaki, hát ő aztán megérdemli, hogy lassú és fájdalmas halála legyen.

Kibújt a pulóveréből, és elhajította. Nem tudta, hova esett, de úgy igazán nem is érdekelte. Megremegett a hidegtől. Újabban mindenhol fázott, még a kinti, harmincakárhány fokos melegben is.

Az ujjait végighúzta az alkarja vonalán, gondosan kikerülve a csuklója fölött lévő kis hegeket. Felemelte a kezét, megérintette kiálló kulcscsontját, és vékony vállait. Igen, a hegeket leszámítva szép volt a bőre, és csak talán, tényleg csak talán csinosnak is mondhatja magát, bár sohasem gondolt sokat a kinézetére. Tükörbe se gyakran nézett. És amikor mégis megtette, annak nem lett jó vége.

A tudata mélyén persze tisztában volt vele, hogy szép. Talán még egy kicsivel helyesebb is, mint a vele egykorúak. Azon kevesek, akik részt vettek beiktatásán, első perctől fogva Bell'Occhioként emlegették, ami a nyelvükön Szépszeműt jelentett. Mégis, mindezek ellenére egész életében olyan nyálkásnak és undorítónak érezte magát, mint a rossz sorsú Carrie, Stephen King rémregényében.

10 évesen vágta meg magát először. Nem is emlékezett rá, mi járt a fejében, amikor megtette. Csak azt tudta milyen érzés volt, mikor a vér vékony csíkban kibuggyant a seb szélén.