Fake it till you make it

3. fejezet - Alone together

Másnap reggel alighanem Vittorio volt az első, aki felébredt, és egy pillantás az éjjeli szekrényén álló órára, ami hajnali ötöt mutatott, meg is győzte ennek a miértjéről. Odakint halványan ragyogott a távoli horizont, ezért a fiatalember pár percig csak némán bámulta a kelő Nap első, gyenge sugarait, amint az izzó gáztömeg nagy küszködéssel próbálja felvonszolni magát az égboltra, aztán mikor a közel tíz órás álom végleg kiment a szeméből, felkelt, hogy összekészüljön a futáshoz.

Tizenéves kora ellenére egy-egy jobb éjszakáján rengeteget tudott aludni, majdhogynem annyit, mint egy kisgyerek. Ennek persze nyomós oka volt: mikor dolgozott, ritkán jutott ideje a pihenésre, így a fennmaradó időszakokban próbálta behozni a lemaradásait. Néhány napos intenzív alvás után másfél hetet is képes volt kibírni pihenés nélkül. Évek szükségeltettek, mire az agya átállt erre a nem valami egészséges szokásra, de most már órák és gyógyszerek nélkül is pontosan tartotta magát ezekhez az ismétlődő periódusokhoz. Ha dolgozott, legfeljebb néhány órára hunyta be a szemét, felületesen, éppen, hogy aludt, de akár egy sarokban mocorgó légy zajára is azonnal felriadt volna. Ezzel elvolt pár napig, ameddig kellett, aztán hazajött, naponta tíz-tizenkét órákat lehúzott mély álomban, és megint következtek az éber alvások. Ha öreg lesz, és naponta átlag háromszor ül majd rá a szemüvegére, mert a demenciára való megnövekedett hajlam miatt nem fogja tudni, hova tette, ahogyan azt sem, melyik helyiségben tartózkodik épp a műfogsora, nagyon fogja bánni ezt az időszakot. De szerencséjére Vittorio nem tervezett megöregedni.

Amikor végzett az öltözéssel, bezárta a szobaajtót és halkan lesétált az emeletről. A konyhában még csak az apját, és Hanno- t találta, akik elmélyülten beszélgettek. Érkezésének pillanatában a testőr épp azt ecsetelte, hogy milyen büdös van idebent.

- Talán csukd be a szádat. – tanácsolta barátja. Vittorio nevetett. Az apja és Hanno már több mint 30 éve ismerték egymást, nyugodtan viccelődhettek hát, anélkül, hogy sértődés lenne a dologból. Sőt. Vittorio nem is tudott mást mondani, akivel Antonio ennyire közvetlen kapcsolatban állt volna. Tulajdonképpen ez az egész birodalom kettőjük barátságán alapult: együtt kezdték felépítgetni lóversenyfogadások elcsalásából és néhány nem kívánt személy kilövésével, és bár Antonio olyan vezető lett, aki pontosan tudta, mit csinál, mégis mindenben kikérte Hanno véleményét.

- Megyek futni. Majd másfél óra múlva jövök. – szólalt meg Vittorio.

Apja már a gondolattól is, hogy valaki képes több órán keresztül fel-alá futkosni, fogni kezdte a fejét.

- Nyugtass meg, hogy estére még betűzöl egy második ilyen etapot is.

- Nem, akkor szerintem csak egy órára megyek. – nyugtatta meg Vittorio. – A múltkor mondjuk majdnem elájultam, mert ötvennyolc perc alatt csináltam meg a tizennyolc kilométert, és az már nagyon nem esett jól.

- Inkább nem akarom tudni, jó?

- Jó. – Vittorio megállt az étkezőasztal mellett, tekintetével kutyáját keresve. Alfie már tudta, mi következik, vígan felugrott a székről, amelyen eddig feküdt, és engedelmesen követte kis gazdáját az ajtóhoz.

Odakint a járda még nedvesen csillogott a reggeli harmattól, Maria virágainak szirmait is apró, gyémántszín cseppek borították. Vittorio ugrált egy kicsit az enyhén csípős, hajnali levegőn, hogy bemelegedjenek az izmai, majd útnak indultak. Másfél óra futás minden reggel. Így indul a nap.

Vittorio sosem futott, sőt, három évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyszer ő lesz az, aki mindenki előtt kel, és képes elindulni akármilyen idő is van odakint. De aztán sok olyan dolog történt, ami alapjaiban változtatta meg az élethez való hozzáállást, és amikre nem szívesen emlékezett vissza, szüksége volt hát egy hobbira, ami elterelte a figyelmét. Pszichológiai könyveket lapozgatva talált rá a tökéletes szenvedélyre. Futni fog. Egy reggel aztán közölte az apjával, hogy tesz kint egy kört, és még önmagát is meglepte, milyen jól esett. Titkon persze nem bízott benne, hogy kitartó lesz, ahogyan a család többi tagja sem, Mario egyenesen futóbolondnak nevezte, de a végeredményen mindenki megdöbbent. Most már reggel-este futott, a mozgás rengeteg felgyülemlett stressztől és szorongástól szabadította meg, ha ki kellett hagynia néhány napot, sokkal frusztráltabban viselkedett a környezetével. A hatalmas kirándulásokat Alfie is élvezte, mindig lelkesen kocogott gazdája lába mellett.