Maria mögött nyugtalan éjszaka állt. Szinte egy szemhunyásnyit sem aludt – hogy is bírt volna, mialatt a kisebbik fia egyedül bolyong valahol éjnek idején? Mario és Hanno egész éjszaka keresték őt, ám mindezidáig egyikük sem tért még vissza. Az asszony azért ébren várt rájuk, Antoniónak csak nagy sokára sikerült ágyba terelnie őt, de valamivel éjfél után már fel is riadt egy szörnyű álomból, aminek nem meglepő módon Vittorio volt a főszereplője.
Az egyik pillanatban Maria még a nappalijukban ült a hét-nyolc év körüli Vitoval, a játékautóit tologatták, mint ahogy tették azt a valóságban is oly nagyon rég, amikor ő is ugyanolyan nyílt és vidám kisfiú volt, mint a társai. Ám egyszercsak valami megváltozott. Vittorio meggörnyedt, mint akit halálos lövés ért, Maria legnagyobb rémületére pedig sűrű vér kezdte elönteni az orrát és a száját. Ő próbálta elállítani a vérzést, hátrahajtotta a fiú fejét, miközben Antonióért kiáltott, de minden hasztalan volt. Azt már nem tudta meg, elvérzett-e a gyerekük, mert itt ébredt fel, egész testében reszketve, ujjait szinte még mindig síkosnak érezte Vittorio vérétől. Egy ideig ugyan próbált visszaaludni, de képtelen volt rá. Az álom egyszerűen túl valóságosnak tűnt, ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja, így végül felkelt, és hajnal kettő ide vagy oda, kiment a konyhába, hogy ott várja meg, amíg valaki más is megébred. Nyugtalanságát csak tetézte, hogy Hanno, Antonio testőrparancsnoka már pirkadatkor becsöngetett hozzájuk, órákkal korábban, mint, hogy a szokásos reggeli ellenőrző körútjának be kellett volna fejeződnie. Az asszony álmosan felkapta a kulcsot az előszobában álló kisasztalról, majd beeresztette a férfit. A jelek szerint Hannonak sem volt épp pihentető éjszakája. Ezúttal még a szokásosnál is komorabbnak tűnt, kezében egy nagy, fekete szemeteszsákot tartott.
- Buongiorno, Maria.
- Bárcsak az lenne. Történt valami?
- Antonio már ébren van?
- Nincs. Felkeltsem?
- Lehet, hogy jobb lenne.
- Vittorio előkerült? – kérdezte aggodalmasan Maria. Mintegy varázsütésre rögtön eszébe jutottak zavaros rémálmai, a legszörnyűbb forgatókönyvek kergették egymást a fejében, és Hanno sötét arckifejezése csak még tovább növelte gyanúérzetét.
- Nem tudom. – mentegetőzött a testőr. – Marióval külön irányba indultunk. Én senkit sem találtam.
- Olyan dühösen távozott, talán csak átment ahhoz a kislányhoz, akivel össze szeretnének költözni. – vélekedett Maria, bár maga sem tudta, kit akar hitegetni ezekkel a légből kapott hazugságokkal.
- Talán. – Hanno zavartan átemelte a fekete zsákot a másik karjába. - Reggel viszont ezt találtam a kapu előtt. – óvatosan lejjebb húzta a szemeteszsák szélét, igyekezve a lehető legkevesebbet mutatni az asszonynak a torzóból, ám Maria rémült sikoltását még így sem tudta megakadályozni. A zsákban egy vörösessárga kutya teteme feküdt – Alfonzo. Nyelve püffedt, kékeslila felhőként lógott ki a szájából, pofáján és szügyén a szőr kis csomókba állt össze a rászáradt vértől.
- Antonio! Antonio! Gyere ide!
Signor Viuzzi sosem volt valami jó alvó, felesége rémült kiáltása pedig rekordgyorsasággal űzte ki az álmot a szeméből. Egy perc sem telt belé, és máris lent volt az előszobában, szokásos komor eleganciájával, épp csak a zakóját nem húzta még fel. Némiképp értetlenül meredt testőrére és a minden ízében reszkető Mariára.
- Vittorio előkerült?
- Bárcsak. De nem. Reggel megtaláltam Alfonzot a kapu előtt. Valaki lelőtte. – vázolta fel röviden Hanno.
Antoniót ugyan sokkal kevésbé rázta meg a dög látványa, mint Mariát, inkább ösztönösen legkisebb fiáért kezdett aggódni.
- És Vito?
- Abban reménykedtem, Mario végül rábukkant.– mentegetőzött Hanno.
- Miért? Nem?
- Nem tudjuk. – rázta a fejét Maria. – Amikor lefeküdtünk, még egész biztosan nem értek haza.
Antonio gyengéden megsimította az asszony kézfejét.
- Hívd fel őt gyorsan. Lehet az ő házába mentek. És ha Mario nem veszi fel, akkor Alice-t. Ott van a száma a telefon mellett, Vittorio valamelyik nap felírta. Addig mi elintézzük ezt a dolgot. Nem lesz semmi baj.
Maria bénultan engedelmeskedett, elindult a lépcső felé, ahol a szobájából előkóválygó Emmába botlott, aki a jelek szerint szintén felébredt a zajra.
- Madre, miért kiabáltok? – a lány álmosan dörzsölte a szemét. – Baj van?
- Menj most innen, Emma! – szólt rá Antonio, és igyekezett kitakarni előle a zsákot, ám elkésett. Emma elsápadt, ahogy pillantása találkozott a kutya megüvegesedett tekintetével, kezét ijedten a szája elé kapta.
- Ez... ez... Alfie mégis ki tette ezt veled? Padre, mi...
- Mario senkit sem talált. – Maria talán még sosem volt ilyen rémült. – Alice pedig egy hete nem is látta őt.
- Hát akkor hol van? – fordult felé Antonio.
Öntudatlanul is mind a négyen az emeletet kezdték el fürkészni, mintha arra számítanának, hogy rossz érzésük okozója váratlanul mégis kilép a szobája ajtaján, és megszabadítja őket a torkukat fojtogató kételytől. De Vittorio nem bukkant fel. Antonio látta, amint testőre reszketeg lélegzetet vesz. Azt kívánta, inkább ne válaszoljon, ne mondjon semmit. Mert ha hallaná, akkor el kellene hinnie. Az illúziókból alkotott üvegfalon pedig máris repedések látszottak. Egyetlen mondat is elég volt ahhoz, hogy végképp szétzúzza.
Hanno szavai kalapácsként törték össze az üveget.
- Valaki elrabolta.
A fejezet címéül szolgáló dal linkje:
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Fake it till you make it
Gizem / Gerilim,,Valaki nyöszörgött a háttérben, talán egy kisgyerek, még a zavaros telefonvonalon keresztül is hallani lehetett, milyen szaggatottan veszi a levegőt, ahogyan azok szokták, akik egy nagyobb sírás után vannak. - Értékes kis játékszer, vero (~ igaz)...
