Baldini úgy lépett be a richmondi hotel tágas fogadótermébe, mint egy egyszemélyes hadsereg. A testőrein kívül senki más nem kísérte, hisz nem is maradt más rokona. A feleségei, és a fiai halottak. Szövetségesei közül mindössze egy tartott ki mellette, és ő sem volt a legjobb formában. Alighieri még mindig csak mankóval tudott járni, mióta a merénylet következtében mindkét lába eltört, és azt rebesgették, több műtéten is átesett már. Ahogy ellenségeik egyre közelebb jutottak hozzájuk, Hanno ösztönösen Marióékat kezdte el keresni a tekintetével, mintegy leellenőrizve, hogy még élnek. Ha az erőt létszámfölényben mérik, ők határozottan erősebb pozícióban voltak. Bár lecsökkent létszámmal, de nekik még mindig volt családjuk, és bízott benne, hogy hamarosan Vittoriot is visszakapják. Baldini szeretteit viszont már semmilyen hatalom sem támaszthatja fel.
- Ezek után volt képük ideállítani? – morogta Antonio, a fogai között szűrve a levegőt. – Fogj vissza, mert lehet, hogy véletlenül rá találok lőni erre a disznóra.
- Véletlenül? Én szándékosan is megtenném.
- Azt sem tudja, mit csinál. Öt és fél hónap, és pár fenyegető levélen kívül semmit sem tett. Nem bírom a lassú embereket. – a férfi arca világosan kifejezte ellenszenvét, ám amikor alig néhány másodperccel később üdvözölte Baldinit, vonásai már ismét visszanyerték a szokásos merev, szinte közönyösnek tetsző formájukat. Antonio képes volt úgy váltogatni a hangulatokat, mint egyesek a ruhát. Hanno egyfelől pont ezért szeretett bele. Mindig megnevettette, amikor a fiú más emberek hangját, mimikáját utánozva adott elő egy történetet, és örült, amiért ő az egyetlen, aki előtt Antoniónak sohasem kellett maszkot húznia.
A kimért, távolságtartó köszönéseket egy annál is feszültebb csend követte. Baldini játszotta a sértettet, és nem volt hajlandó kezet nyújtani, Antonio kezdeményezésére várt, hogy aztán ő egy fölényes mozdulattal visszautasíthassa a felkínált békejobbot. Hát arra várhatott. Antonio tisztában volt ezekkel a kicsinyes erőfitoktatásokkal, és nem állt szándékában beleállni egy ilyen gyerekes, semmitmondó vitába.
- Nos, ha nincs több mondanivalód, akár búcsút is inthetünk egymásnak. Gondolom nem áll szándékodban velem kezdeni az új évet.
- Valóban nem. – hagyta rá a Don. - Mit szólt a széparcú fiad, amikor az imádott apja fölpróbálta? Elcsodálkozott? Pedig megtanulhatná: asszonyban, lóban sosem szabad bízni.
Antonio nem válaszolt a sértésekre, de a keze alig láthatóan ökölbe szorult. Baldini látta ezt, és elégedetten tovább folytatta.
- Vagy talán mostanság inkább Pentannival hágatod magad? Erről is, arról is hallok történeteket.
- Akkor az informátoraidnak sincs sokkal több eszük, mint neked. – felelte nyugodtan Hanno. Még ez a rosszindulatú, könnyed gúnyolódás sem volt az ő asztala. Férfiatlannak tartotta, ha valaki csak szájhősködik, márpedig Baldinitól az utóbbi hónapokban nem igazán láttak mást. Elraboltatta Vittoriot, és a rendőrökkel karöltve kavarta azt a bizonyos barna valamit, de ez minden, annak ellenére, hogy megígérte, hogy tönkre fogja tenni a családot.
A Don ivott egy kortyot a poharából.
- Ha kiderülne, hogy férfiakkal keféltem, én is letagadnám.
- Egy férfi még mindig jobb, mint azok a nyolcéves kislányok, akikre te vadászol. – jegyezte meg Antonio. – Nos, örülök, hogy részt vehettem a kölyökkutyákhoz méltó acsarkodásban, de akadna fontosabb dolgom is. – hátat fordított egykori üzletfeleinek, távozni készült.
- Pentanni előtted vagy utánad dugja meg a fiút? – szólt utána Baldini.
Bár Antonio arcán továbbra sem látszódtak érzelmek, Hanno tudta, milyen zaklatott. Alig észrevehetően végigsimított szerelme kézfején, a mozdulatot saját öltönyének ráncai takarták. Ne is törődj velük. – üzente a tekintete.
أنت تقرأ
Fake it till you make it
غموض / إثارة,,Valaki nyöszörgött a háttérben, talán egy kisgyerek, még a zavaros telefonvonalon keresztül is hallani lehetett, milyen szaggatottan veszi a levegőt, ahogyan azok szokták, akik egy nagyobb sírás után vannak. - Értékes kis játékszer, vero (~ igaz)...
