Fake it till you make it

32. fejezet - God I wish I never spoke

// Figyelmeztetés! Ez a fejezet részletesen leírt nemi erőszakot tartalmaz. Úgyhogy ha ez a téma érzékeny számodra, vagy szimplán csak nem vagy abban a hangulatban, hogy most ilyeneket olvass, kérlek ezt hagyd ki. Ha legörgetsz, alul találsz majd egy rövid összefoglalót, amiből megtudhatod, mi történt. //

Mario két és fél óra múlva érkezett meg a házhoz. Ezt az időt közös megegyezés alapján Vittorio a pincében töltötte – Giulio ugyanis a csuklójánál fogva a lámpa függesztékére akasztotta őt. Az éles kampó egy cseppet sem volt kellemes – annál is inkább, mert a lábai nem értek le a földig, így minden súly a kezeit terhelte. Akárhogy is próbált kiszabadulni, nem tudott: a húzódzkodástól pedig csak még mélyebbre állította magában a horgot. Amikor az arca is viszketni kezdett, nehezen hitte el, hogy lehetne ennél rosszabb is. De Mario mindig tudott újat mutatni.

- Mondhatom, szép. Ahelyett, hogy rögtön megöltünk volna, etettünk, és ügyeltünk rá, hogy életben maradj, te pedig így hálálod meg? Az emberek láncra verik az olyan kutyát, amelyik beleharap a gazdája kezébe. Veled mit csináljunk? – kérdezte tetetett szánalommal, majd hirtelen nagyot lökött a levegőben lógó fiún, aki kis híján felüvöltött a fájdalomtól. A csuklója csinált egy teljes fordulatot a kampó körül, az utána következő lassú hintázás pedig csak még fájdalmasabbá tette a dolgot. – Azt hiszem, támadt egy ötletem. A fiatal állatok minden másnál hatékonyabban tanulnak a fájdalomból. Büntessétek meg annyira, hogy majdnem belepusztuljon. – utasította Mario a férfiakat. – Úgy látszik, eddig túlságosan kedvesek voltunk vele. Nem tanulta meg milyen az, amikor könyörögnie kell az életéért. – Vittorio felé fordult, megragadta a combját. - Amekkora felfordulást okoztál a kis kiruccanásoddal, megérdemelnéd, hogy levágjuk a végtagjaidat. De azt hiszem, egyelőre annyi is elég, hogy a lábadat törjük. Hátha ez el fog tántorítani a későbbi kirándulásoktól. Viszont ha még egyszer elcsavarogsz, már nem leszünk ilyen kegyesek. Giulio, figyeljetek rá jobban. Ha megint ravaszkodik, kezdjétek először a tökeivel, aztán majd haladunk szépen tovább. – megragadta a fiú állát, és szemügyre vette a vért és a lila zúzódást az arcán. – Jut eszembe, melyik barom csinálta ezt az arcával? Nem megmondtam, hogy ahhoz ne nyúljatok?

- Luigi volt. – mentegetőzött Giulio. – Amikor odafent birkóztak.

- Örülhet, hogy már halott, mert különben rendesen ellátnám a baját. – zúgolódott a férfi. – Ti meg igyekezzetek már, nem érünk rá egész nap.

Vittorio tehetetlenül lógott a levegőben, mialatt egy fejvadász felment a kocsijában lévő szerszámosládáért. A fiú nem kérdezte, miféle szerszámok vannak benne, sejtette, hogy hamarosan úgyis meg fogja tudni. A férfi visszatért, Mario parancsára előszedett egy nehéz kalapácsot, két másik társa pedig leráncigálta a kampóról védtelen foglyukat. Vittorio menekülni próbált, de visszanyomták a földre. Összekötözött kezei a teste alá szorultak, a mellkasán Giulio térdelt. Elfogytak a lehetőségek.

- Na jó, megvan. Gyerünk, Mo.

Molinari letérdelt Vittorio mellé, és hátralendítette a kalapácsot, karján megfeszültek a hatalmas izmok. Vittorio azt hitte, bírni fogja lelkierővel, ám az utolsó pillanatban inkább mégis lehunyta a szemét. A szerszám hatalmas erővel sújtott le a csontra, de az állta a próbát. Vittorionak jóformán kiáltani sem maradt ideje, máris jött az újabb ütés, ami ezúttal végzetes volt. Másodszorra a súlyos fém olyan könnyedén zúzta össze a fiú bokáját, mintha az csupán vékony gallyakból lenne. Molinari földre dobta a kalapácsot, és belerúgott áldozatába.

- Legyen átkozott a neved Bell'Occhio.

Vittorio torkát valósággal fojtogatta a zokogás, szép arcára a szenvedés rajzolt tragikus maszkot. Könnyei megállás nélkül hullottak, megtörve bőre tökéletes simaságát, de még most sem volt hajlandó akár csak egy jajkiáltást is hallatni.