Fake it till you make it

22. fejezet - Finish Line

Simone aznap este végzett a levéllel, hogy az őt napok óta követő bérgyilkosok parancsot kaptak a megöletésére. Szerencsés alakulása volt ez a dolgoknak. Ha a gyilkosság néhány nappal korábban történik, a világ egy újabb sötét titka maradt volna dokumentálatlanul.

Letette a tollat. A kész mű úgy hevert előtte, mint valami leterített fenevad. Szinte hihetetlen volt, hogy nekikezdett, és még hihetetlenebb, hogy a végére ért. Évekbe tellett, mire felfogta, hogy amiken ő és az öccse keresztülmentek, azok nem csupán gyermekkori ködös emlékképek, amelyeket vastagon belepett a feledés pora, hanem valódi, vérrel és fájdalommal írt történetek. Mindketten magukba fojtották az ezzel kapcsolatos érzéseiket, úgy viselkedtek, mint a jóllakott kutya, amelyik eleséget talál. Összegyűjtötték, és mélyen elásták, abban reménykedve, hogy soha többé nem találnak rá. Simone ezen az áron volt képes felépíteni azt a látszólag tökéletes életet, amiben kamaszkora óta élt.

A gimnáziumban a tápláléklánc csúcsán állt. Menő sportolóként a bulikban az elsők között szerepelt a meghívottak listáján, társai kedvelték a humora, a könnyedsége miatt. Az ő neve az a név volt, amit mindenki megjegyzett, a népszerűbbek személyesen, mások csak látásból – de ismerték. Sok szakkörre járt, aktív tagja volt a diákönkormányzatnak, utolsó évesként ő tartotta a ballagási beszédet, és ez a töretlen népszerűség a főiskolára sem kopott meg. Sosem voltak szociális problémái. Akárhová ment, mindenütt maguk közé fogadták, nem akadt ember, akinek ne lett volna egy-két jó szava róla. Ő pedig játszotta a rá ruházott szerepet. Barátságosan elbeszélgetett az iskolatársaival, részt vett a partikon, és idővel rájött, hogy nem is olyan nehéz ez. A műmosoly egy idő után nem volt mű. Ráolvadt az arcára, mint egy levehetetlen maszk, néha már ő maga is elhitte, hogy jól érzi magát a bőrében. Minden este rémálmok nélkül aludt el, és jókedvűen ébredt. Az a kicsi, halálra rémült fiú furcsa, törékeny lázálommá halványult.

Az öccse, Ramiro valamivel csendesebb, nyugodtabb személyiség volt, az a helyes srác, akihez a lányok panaszkodni járnak az exükről, akiben mindenki feltétel nélkül megbízott. Egymás között nem beszéltek a történtekről. Egyszer Simone – mintegy futólag- megemlítette a dolgot az anyjuknak, mire a nő egy pillanatra abbahagyta az Idősek Szeretetotthonának szánt csomag rendezgetését.

- Csak képzeltétek. – vágta rá, és részéről ezzel el is volt intézve a dolog.

Simone nem akkor kezdte el sejteni, de aznap döbbent rá, hogy az anyja mindenről tudott. S bár semmit sem tett azért, hogy véget vessen a bűnös viszonynak, a lelkiismeret-furdalás épp eléggé megkeseríthette minden óráját. Ezért rajongott annyira a gyerekekért, ezért szentelte jótékonykodásnak és az elesettek felkarolásának idejét, mindenkinek segített, akinek csak tudott. Épp csak a saját gyerekeit hagyta cserben, amikor azok segítségért fordultak hozzá. És ahogy múltak az évek, Simone egyre inkább azon kapta magát, hogy az anyjára jobban haragszik, mint az apjára. A főiskola alatt alig látogatott haza, inkább a barátnőjénél vagy valamelyik évfolyamtársánál aludt, a diploma megszerzése után pedig szinte azonnal elköltözött otthonról.

- Szerinted tudja? – kérdezte egyszer Ramiro.

- Biztosan nem. – felelte ő, inkább csak azért, hogy megnyugtassa az öccsét.

- Remélem, igazad van. Azt hiszem nagyon meggyűlölném, ha rájönnék, hogy igen. Mégis miféle anya az, aki cserbenhagyja a gyerekeit?

Olyasmi volt ez, amin Simone az utóbbi időben elég gyakran gondolkozott. Talán csak nem akart botrányt. Talán tényleg nem tudta. Ám hiába minden. Az az istenkép, ami az anyjáról élt benne, az évek során szép lassan elpárolgott, mint a harmat egy nyári délelőttön. Amikor valaki kiskorától kezdve felnéz valakire, hajlamos azt hinni, hogy az illető örökké él, és mindenható. Rá nem úgy hatnak a fizika törvényei, mint az egyszerű halandókra. Ha el bírta űzni az ágy alatt lapuló rémet, miért ne boldogulna akármi mással is? De elég egyetlen kritikus pillanat ahhoz, hogy rádöbbenjen: minden, amiben addig hitt, hazugság volt.