Fake it till you make it

7. fejezet - Hunt you down

Már akkor sejthette volna, hogy valami baj van, mikor a töltés elején Alfie hosszas nógatás ellenére sem kezdett rohangálni.

Biztos megint megdöglött valami. – gondolta a fiú. Korábban, amikor egy szarvas oszló teteme hevert a bozótban, Alfie ugyanígy tétovázott. A bomlás szaga összezavarta, és egy pillanatig nem tudta eldönteni, emberről van-e szó vagy állatról, ezért inkább figyelmeztette a gazdáját.

- Dai Alfie! (~ Gyerünk Alfie!) – veregette meg a kutya hátát. – Andiamo! (~Menjünk!)

Végül pár perces küzdelem után Alfonzo hajlandó volt kocogásra váltani, de abból, ahogyan a fülét hegyezte, és minden apró fűszálat alaposan szemügyre vett, Vittorio tudta, hogy valami csak nem hagyja nyugodni. Kutyája idegességétől pedig benne is munkálkodni kezdtek azok az ösztönök, amik már számtalanszor mentették meg az életét. Egyszer egy társasház pincéjébe hatoltak le egy fiatal sráccal, akinek az lett volna a második megbízása. Nem volt rossz gyerek, csak egy kicsit vakmerő, ezért mindig Vittorio ment előre, a fiú követte. Az egyik saroknál aztán váratlanul megálljt parancsolt, mert olyan rossz előérzet kapta el, amilyet még sohasem tapasztalt. Nem volt ijedős fajta, de attól az érzéstől úgy összerándult, mintha korbáccsal vertek volna végig rajta. Azon nyomban leguggolt, és intett a fiúnak is, hogy húzza le a fejét, ám már elkésett. A golyó őfelette elsüvített, a kölyköt azonban pont a homloka közepén találta el. Tizenhárom évet élt, és Vittorio csak azért nem látta kibuggyanni az agyvelejét, mert már lőtt is, hogy leszedje a fickót, aki a sarkon túl várta, hogy belesétáljanak a csapdájába.

Ha akkor gondolkodás nélkül tovább megy, ugyanúgy szitává lövik, mint a fiút. Két másodpercen múlott az élete. És ahogy ott állt az ösvény közepén, védtelenül, akár egy elhagyott állat, megint így érzett. Mereven figyelte a néma tájat, a háta libabőrös lett a bozótos felől érkező fuvallattól. A hirtelen reccsenéstől kis híján szívrohamot kapott. Oldalra kapta a fejét, ám csak Alfie volt az, aki nagy elmélyültségében rátaposott egy száraz ágra. Vittorionak mostanra lett elege a paranormális jelenségekből, és úgy döntött, inkább a távozás mezejére lép. Majd fut az utcák között, nem itt a semmi közepén, ahol még egy szemtanú sincsen.

- Alfie, per favore! Andiamo! (~ Alfie, kérlek! Menjünk!)

A kutya azonban továbbra is elmélyülten fürkészett valamit a bokrok között, s ahogy Vittorio leguggolt melléje, látta, hogy enyhén vicsorog. Csak az utasításra várt, hogy a láthatatlan ellenség után vethesse magát, minden idegszála megfeszült a közelgő hajsza előszelétől.

- Van ott valaki? Pont azért tűnjünk el innen. – Vittorio nyugtatónak szánt mozdulattal végigsimított a hátán, majd mikor válaszreakciót nem kapott, elővette a kiképzéseken használt hangnemet. – Alfie, senti! Andiamo. Ora. (Alfie, figyelj! Menjünk. Most.)- füttyentett az állatnak, aki erre kénytelen - kelletlen elfordult a bozótostól, és visszatért gazdája lába mellé. – Cane buono. (~ Jó kutya.) – Vittorio épp ráfordult az ösvényre, hogy tovább folytassák váratlanul megszakadt útjukat, amikor valaki megmarkolta a vállát.

Baj van. – vázolta fel tárgyilagosan az agya, de ekkor már a mögötte álló férfi a szájára szorította bőrkesztyűs kezét. Azonban Alfonzo támadása sem váratott magára. A férfinak ugrott, s mivelhogy a torkához Vittorio teste miatt nem fért hozzá, a karját ragadta meg, igyekezve minél távolabb vonszolni őt a gazdájától. A fiúnak csak ennyi kellett: lelökte magáról az ismeretlen másik kezét is, és megfordult. Épp jókor. A hátuk mögött ezüstös fény villant, s Vittorio keze az utolsó pillanatban ütötte félre az Alfonzo oldalának szánt alattomos pengét. Kutyáját egy pillanatra sem zökkentette ki a merénylet. Az alatta fekvő férfi hangosan ordított a fájdalomtól, ahogy az állat tűhegyes szemfogai mélyen a húsába vájtak, vére Alfie bundájára fröccsent. Karjaival esetlenül próbálta távol tartani a nyakát és az arcát az őrjöngő fenevadtól, kisujja a jobb kezén már csak egy ínszalagon lógott.