Fake it till you make it

29. fejezet - Not gonna die

Egész éjszaka haladt a helyesnek vélt irányba, néha futott, de legtöbbször sétált, hogy ne izzadjon annyit, és kevesebb vízre legyen szüksége. A sötéttől nem félt, csak a vadállatoktól tartott egy kicsit. Északon gyakoriak voltak a medvetámadások, már ha egyáltalán arra vitték. És bár állatbarát volt, nem akart svédasztalos vacsorául szolgálni valamelyiküknek. Amikor nagy sokára elszánta magát, hogy pihen néhány órát, jóformán a szemét sem merte lehunyni, minden ártalmatlan kis neszre összerezzent. Szegény Alfie jutott az eszébe, akivel Isten tudja, mit műveltek. Ha szerencséje van, talán szélnek eresztették valahol, rosszabb esetben végeztek vele. Ő biztosan nem félne az erdőben, sőt. Igyekezne lelket önteni gyáva gazdájába.

Végre-valahára felkelt a Nap, fénye alig-alig derengett át a sűrű lombok között, Vittorio mégis sokkal nyugodtabbnak érezte magát. A legrosszabb dolgok mindig éjszaka történnek, ezt sokszor megtapasztalta már.

Időnként az utat követte, másszor egy kicsit jobban behúzódott a fák közé. Még mindig fázott, bár már nem annyira, mint előző este, amikor az a síron túli fuvallat meglegyintette, ott, az autóút közepén. Viszonylag gyorsan haladt előre, délre már messze maga mögött hagyta azt a kanyarulatot, ahol tegnap kis híján halálra gázolták. Eszébe jutott, hogy talán fel kéne másznia valamelyik fára, ahonnan körülnézhet. A közelben talált is egy arra alkalmas példányt, nekirugaszkodott és a karja segítségével felkapaszkodott rá. A fenyőágak durván összekarmolták az arcát és a kezeit, mikor mászni kezdett felfelé, de nem érdekelte. Tovább küzdötte magát, egészen a tetejéig, és kinézett az ágak sűrűje fölött.

Egy mélyedésben volt, előtte magas domb húzódott, teljesen kitakarva az amögött elterülő tájat. Sehol egy ember vagy ház, csak az út vékony, szürke sávja tekergett a fák között, hogy aztán elvesszen az emelkedőnél. Még azt a dombot is leghamarabb egy nap alatt küzdheti csak le, utána pedig még ki tudja, mennyit kell mennie, mire civilizációt talál.

Hát ez esélytelen, Vito. – gondolta, ám ha az élettől valamit is megtanult, az az, hogy semmi sem lehetetlen, ha elég erősen próbáljuk (és eléggé be vagyunk állva). Leszökkent a földre, majd úgy folytatta tovább az útját, mintha mi sem történt volna.

A fáradtság első jelei aznap este kezdtek el mutatkozni rajta. Lelassult, már egyáltalán nem futott, gyakran megállt, a végtagjait nehéznek és tompának érezte. Nyelve dörzspapírként tapadt a szájpadlásához, az ajka száraz volt, mint egy kiapadt kút. Éhezett is, ennivalót napok óta nem látott, rabtartói az utóbbi időben gyakran elfeledkeztek a táplálásáról. Valahol az erdőben talált egy vaditatót, és bár tudta, hogy valószínűleg ez élete legrosszabb döntése az után, hogy megszületett, de nem nagyon volt más választása, ha élve akarta elérni a szülei házát. Szerencsére a víz ízre nem volt olyan rossz, ám állott szaga hamar öklendezésre ingerelte a fiút. Mindegy. Vagy ez, vagy a szomjan halás, és Vittorionak nem volt kérdéses, melyiket válassza.

Már épp végzett, mikor váratlanul halk reccsenésre lett figyelmes. Villámgyorsan megfordult, kezével ösztönösen a kését keresve, de az még alighanem Mariónál maradt. Szerencsére nem is volt szüksége rá.

Nem messze tőle egy szarvasbika állt. Néhány fiatal nőstény és gida kísérte, karcsú kis testük egészen eltörpült a hím hatalmas méretei mellett. Távol voltak tőle, de nem olyan távol, hogy Vittorio ne lássa a széles agancsokat, és a fényes, rozsdabarna szőrt, a sötét szemek mélyén csillogó kíváncsiságot. Nem szaladtak el, csak nézték, mint ahogyan mi egy érdekes kreatúrát szemlélünk az állatkertben, valószínűleg még sohasem találkoztak emberrel. Ha Vittorio közelebb merészkedik hozzájuk, a bika talán megtámadja, de csak némán hátat fordítottak egymásnak, és ki-ki haladt tovább a saját útján.

*

- Három nap telt el, és még semmi hír róla. Ez esélytelen, Mario.

- Nem az. – sziszegte dühösen a férfi. – Meg fogjuk találni. Gyalog nem juthatott messzire, haza pedig még mindig nem ért. Valószínűleg az erdőben bujkál valahol.

- Akkor már látnunk kellett volna valami nyomát. – vetette ellen Giulio. – Odabent a fák közt nincs víz, csak pár vadállat. Ha nem falta fel egy medve, az aszfaltút mentén fog haladni, hogy ne tévedjen el. De az útszakaszokat állandóan ellenőrizzük. Akármit mondasz, már össze kellett volna találkoznunk vele.

- Össze is fogunk. A biztonság esetére küldj a távolabbi városokba is embereket. Hátha felvette valaki.

- Már megtörtént. Mindenhol van egy-két ismerős, aki nekünk dolgozik, de ezidáig semmi jele a fiúnak.

- Felőlem te ráhagyhatod. – grimaszolt Mario. - De akkor te is fogsz odaállni a Don elé és közölni vele, hogy a foglya a ti ügyefogyottságotok következtében kereket oldott.

A férfi dühösen az asztalra csapott.

- A ménkű csapjon beléd, Mario! Holnap én is kimegyek a házhoz, és kicsit körülnézek a környékén. Engem aztán senki ne vádoljon gondatlansággal.

- Még szép, hogy odamész. És holnapra legyen meg az a kis ringyó, különben oda a legnagyobb ütőkártyánk apámmal szemben.

A fejezet címéül szolgáló dal linkje: