Fake it till you make it

16. fejezet - Tag, you're it

Feldúltan hagyta ott az apja házát, és indult el a vaksötét utcán, az sem érdekelte, merre tart, csak el innen, minél messzebbre, hátha sikerül lehagynia önmagát. Úgy rohant, mintha üldöznék, mintha a távolság megvédhetné attól, hogy őrültséget csináljon, és csak nagy nehezen bírta visszatartani a benne munkáló dühöt és keserűséget. Szinte ordítani tudott volna, nem a lebukás, hanem az egész helyzet igazságtalansága miatt. Lebukott, és? Az apja azt hiszi, most mindent tud, de alig, hogy megkapargatta a felszínt. Nem érti. Nem értheti. Soha nem fogja megérteni, miért tette. Ám az az ember, aki értette, aki osztozott Vittorioval a titkon, sőt, mi több, felelős volt annak létrejöttéért, semmivel sem fizetett meg érte. Ha tényleg nem engedik elköltözni, ugyanúgy folytathatja tovább üzérkedéseit, anélkül, hogy akár csak egy ferde pillantásban részesülne. És Vittorio nem adhatja fel őt. Ki hinne neki? Hisz a saját bátyjáról van szó! Mario bűnt követett el, amikor azokat a dolgokat csinálta, de nem bűnöző-e Vittorio is? Részt vett benne, még ha a beleegyezését kikényszerítették is.

Ezért inkább befelé fordult, távol tartott magától mindenkit, mert félt attól, mi történne, ha valaki felfedezné azt a csúf jelet, amit a lelke mélyén rejtegetett. És évekig sikerült is titokban tartania, elkerülnie a szégyent, a megaláztatást, amit ez a hír okozna. Ha most megszegné a saját maga által kreált szabályokat, azzal biztosan elveszíti a családját. Mario igazat mondott. Senkihez sem menekülhet. Egyedül van, és már réges-rég kicsúszott a kezéből az irányítás.

Ez fájt neki igazán. Belülről fojtogatta a némaság, küzdött a szégyenével és fájdalmával, s eközben mindenki őt nézte bolondnak, őt tette felelőssé azokért a tünetekért, amit ez a hallgatás produkált. Nem szabadulhatott semmiképpen.

Alfie ugatni kezdett.

- Fogd már be! – üvöltött rá dühösen, csak később realizálva, mit is mondott tulajdonképpen. – Nem úgy értettem Alfie. Idióta vagyok. – leroskadt a földre. – Gyere ide.

A kutya egy darabig gyanakodva meredt rá, majd végül győzött a gazdája iránt érzett szeretete, és odakocogott hozzá, nedves orrát a fiú állához érintve. Vittorio hálásan fúrta bele az arcát a dús bundába, hagyta, hadd rejtse el a könnyeit.

Nem csoda, hogy őrültnek nézik. Hisz úgy viselkedett, mint valami ostoba barom. Egyáltalán hogy beszélhetett így az apjával? Megérdemelné, hogy valaki jól pofon vágja.

Fogalma sem volt, mikor kezdett el úgy istenigazából zokogni, de nem érdekelte többé már ez sem. Még szorosabban ölelte Alfonzót, siratta az elveszett gyerekkorát, amiért már sosem tapasztalhatja meg, milyen az élet vagdosás, koplalás, és Az A Bizonyos Dolog nélkül, amit még most sem bírt nevén nevezni.

Bárcsak beavathatná az apját! Bárcsak elmondhatná neki! De a vallomás túl mélyen lapult ahhoz, hogy valaha is napvilágra kerülhessen.

Nem tudta volna megmondani, meddig kuporgott így a földön, a hűségesen várakozó Alfie mellett, de mikor vége lett, egész testében remegett, és alig kapott levegőt, a szemei fájtak és vörösek voltak a sok sírástól. Mély levegőket véve próbált meg lenyugodni. Kutyája, hogy segítsen neki, többször is arcon nyalta.

- Téged aztán nem lehet levakarni, vero?

Egy kocsi állt meg mellettük, a reflektor éles fénye úgy elvakította a fiút, hogy másodpercekbe telt, mire a színes foltokon kívül mást is ki tudott venni. Így sajnos csak akkor ismerte fel a vezetőt, mikor az már kiszállt, és odalépett hozzá. Vittorio megpróbált elrohanni, de Mario megragadta a karját.

- Ne szórakozz velem, Vito. Apáék már mindent tűvé tettek érted. Este fél tizenegy van. Hová akarsz menni?

- Bárhová, ahol megszabadulhatok tőletek.