Fake it till you make it

6. fejezet - Partners in crime

- Majd jövünk. – Antonio sosem volt a hosszas búcsúzkodások híve, épphogy csak magához ölelte a gyerekeit, és megcsókolta a feleségét, már szállt is vissza Hanno mellé a kocsiba. Sietniük is kellett, még hosszú út várt rájuk, Toto Rosario pedig elvárta, hogy az ügyfelei pontosan érkezzenek.

Nem ők voltak az egyetlen utazók ezen a reggelen. Vittorio hátizsákja már a Plymouth anyósülésén hevert, benne a két késsel meg az ezúttal hangtompítóval is ellátott Vis35össel. Emma pedig még a barátnőjét várta.

- Hát mindenki itthagy minket. – sóhajtotta Maria.

- Ester és Alfie is veled maradnak. – vigasztalta Vittorio. – Mario pedig gyakorlatilag itt lakik a szomszédban.

- Azért az nem ugyanaz. – tiltakozott az asszony, majd szorosan átölelte a gyerekeit. – Vigyázzatok magatokra. Főleg te, Emma. Ha odaértetek a barátnődhöz, hívj fel. Biztos, hogy ne vigyen el valaki?

- Biztos, Madre. – vágta rá a lány, kicsit talán mogorvábban is, mint azt a helyzet indokolta volna. - Miért kell ebből akkora ügyet csinálni? Milliószor mentem már Jesshez.

- Hát már aggódni se szabad értetek? – méltatlankodott az anyja.

- De, Madre. Vigyázunk, ne félj. – szólt közbe békítőleg Vittorio.

Maria keserű arcán világosan látszott, hogy nincs teljesen meggyőződve az állítás igazságtartalmáról. Az asszonynál szomorúbb csak Alfie volt. Olyan bánatos szemekkel figyelte kis gazdáját, hogy még a kövek is ellágyultak volna tőle. De csak a kövek. Vittorionak mennie kellett. Megpaskolta az állat fejét, és kényszerítette magát, hogy ne rohanjon vissza hozzá abban a másodpercben, amint hátat fordított neki.

Az első munkanapja teljes egészében eltelt az utazással. Vittorio nem bánta. Szeretett vezetni. A repülőgépeken túlságosan közel ült másokhoz. Itt csak egyedül volt. Magára maradtak: az elméje és ő. Mikor egy híres énekesnőnek hat évvel ezelőtt nyoma veszett, az eset mindenkit mélyen megdöbbentett. A művész beszállt az autójába, elhajtott, és nem látták többé. Vittorio nagyon szívesen tűnt volna el így. Nincs aggodalom, hogy elrabolták. Nincsenek kínos magyarázkodások és beszélgetések. Gondol egyet és kikapcsolja magát a civilizációból. Senki sem fog rábukkanni. Igazából nem tudta, mihez kezdene magával aztán, hisz egyszer a világ összes autóútjának vége szakad, de az ötlet határozottan csábította.

A családi anekdotákból tudta, hogy amíg nagyon kicsi volt, az apja őt és a bátyját néha magával vitte egy-egy rövidebb üzleti útjára. Vittorio értelemszerűen semmire sem emlékezett ezekből a kiruccanásokból, de el tudta képzelni, amint Padre és Hanno felváltva vezetnek, ő pedig az ujjait szopja a hátsó ülésen. Mario valamivel rövidebb ideig élvezhette ezeket a túrákat, mert azután, hogy megtanult beszélni, olyan harsány gyerek lett, hogy a két mérföldes körzetében sem lehetett tartózkodni, nemhogy mellette. A többi családfő így is nevetségesnek tartotta, hogy Antonio magával hozza a fiait, ha még rosszul is viselkednek, azért már szót emeltek volna.

Késő este érkezett meg, az éjszakát felderítéssel töltötte. Másnap délelőtt aztán végre is hajtotta a tervét. Könnyű munka volt. Az egyik férfit megfojtotta, míg a társa a mellékhelyiségben volt, a másikat főbe lőtte abban a pillanatban, hogy kilépett a mosdó ajtaján. Miután mindezzel végzett, átöltözött a kocsijában, és elment Alice-ért az atlantai vonatállomásra. A lánynak még hiányzott pár vizsgaóra a jogosítvány megszerzéséhez, így minden alkalommal, ahányszor csak lakást néztek, vagy Vittoriora vagy a semmivel sem megbízhatóbb vasúti és repülői menetrendre kellett hagyatkoznia.