Fake it till you make it

37. fejezet - All the things he said

Attól a naptól fogva Ramiro és Vittorio sok időt töltöttek együtt.

Mikor Vittorioval volt, Ramirot mintha kicserélték volna. A fiú intelligens volt, sokkal intelligensebb, mint amilyennek Mario és Baldini beállították, és Ramiro hosszú órákat is végig tudott beszélgetni vele, anélkül, hogy zavarban érezné magát. Tetszett neki - hogy bár nem értett egyet vele mindenben – Vittorio akkor is végighallgatta, és mindössze egy bólintással elintézte a dolgot. Nem akart veszekedni vele, vagy meggyőzni arról, hogy nincs igaza, mint ahogyan azt a szülei tették állandóan. Tetszett a villanás a szemében, mintha a fiú készen állna arra, hogy az egész világot kihívja maga ellen, pedig valójában épp olyan visszahúzódó volt, mint Ramiro – sőt, még visszahúzódóbb. Sok mindentől félt, és rengeteget sírt, mint ahogyan azt egy ízben bevallotta Ramironak, mégis úgy látszott, semmi sem tudja összetörni. Néha elnézést kért és átugrott pár fájdalmasabb emléket, egyébiránt mindenbe beavatta Ramirot – olyan dolgokba is, amiket, ha más körülmények között találkoznak, a fiatalember valószínűleg sosem tud meg.

- Igazából mindegy, hogy titkolózom-e vagy sem, mivel senkit nem érdekel különösebben, mi van a fejemben. – mondta Vittorio. - Szóval most csak kihasználom a lehetőséget.

A fiú nem beszélt üzletről, de mesélt az apjával való kapcsolatáról vagy, hogy mit játszottak régen Emmával. És bár ott volt Mario, ott voltak a ki nem mondott titkok, Vittorio családja valahogy sokkal emberibbnek tetszett, mint Ramiroé.

Egyik délután a nappaliban lévő ősrégi kanapén feküdtek, Vittorio combja érezhetően, de nem kellemetlenül simult hozzá Ramiroéhoz.

- Milyen az apád? – kérdezte. - Úgy értem emberileg.

- Szigorú, de odaadó. Jó apa, azt hiszem. Elég sokat gondolok rá mostanában, és nagyon hiányzik.

- Valószínűleg te is neki. – Ramiro nyelt egyet. – Szeret téged. Tudom. Többször is megpróbált tárgyalni velünk, de a kérését mindig elutasították. Legszívesebben elmondanám neki, hogy jól vagy. És a saját apámtól való félelem mindig visszatart. – ökölbe szorította a kezét.

- Én nem neheztelek rád. Tudom, hogy mivel tartozunk a családunknak. Örülök, mikor veled vagyok, de ennyi. Nincsenek elvárásaim.

- Az lehet, hogy neked nincsenek. Nekem viszont vannak. Magam felé. – jegyezte meg komoran Ramiro. Látta, hogy Vittorio közbevágna, és gyorsan témát váltott. - Ha eltekintünk attól, hogy az apád üzletileg az ellenfelem, szerintem meg tudnám kedvelni.

- Imádja lehülyézni az embereket, de téged biztosan szeretne.

- Lehülyézi őket?

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindenkiről megvan a véleményük Hannoval. Ha már ismered őket egy ideje, és tudod, hogy nem lenézésből csinálják, nagyon vicces, főleg hosszú utazásokon.

Hallgatni a Viuzzi-család történeteit, olyan volt, mintha egy kedves sorozatot nézne. Minden olyan emlék, amiben nem volt benne Mario, szinte idillinek tűnt. Nem az a baj, hogy van bátyám, hanem hogy ilyen. – javította ki egyszer Vittorio. Igazából ő mindig is szeretett volna egy idősebb fiútestvért, mint amilyen Simone is, mert nem akart családfő lenni, és mert egyébként sem baj, ha van kivel pillangókésezned meg kibeszélned az ügyes-bajos dolgaidat. Marióval is voltak jobb pillanataik, csak sajnos inkább a rosszak voltak többségben, és ez jelentősen rányomta a bélyegét a kapcsolatukra. A legjobban talán nem is a cselekedetei, hanem a beszólásai fájtak. Főleg, amikkel a külsejét illette. Azok tették azzá, aki lett: egy önbizalomhiányos, sérülékeny fiúvá, akinek az életét a kilók határozzák meg. Mert Mario világában csupán kétféle ember létezett. A dagadtak és a vékonyak. Épp csak a normálisakról feledkezett meg. Nem hagyta, hogy Vittorio megszeresse a testét, hogy élvezhessen bármit is azokból az adottságokból, amikkel a természet megáldotta őt. A fiatalember sosem jött rá, mi vezérelte a bátyját. Hogy a saját gyengeségeit akarta ezzel palástolni, vagy egyszerűen csak élvezte, hogy fájdalmat okozhat, eltiporhat másokat, mert attól is erősebbnek érezte magát. Valószínűleg mindez egyszerre.