Fake it till you make it

50. fejezet - Hourly daily

Az idő múlásával Ana hisztériái és dühkitörései egyre súlyosbodtak. A rá nehezedő szorongás és lelki teher végül odáig fajult, hogy a kislány szinte állandóan betegeskedett, ám Vittorio hiába is adta neki azokat az orvosságokat, amiket rabtartói hoztak neki, Ana állapota mit sem javult. Valószínűnek tűnt, hogy a testi tünetek inkább a lelki bajok egyenesági következményei. Vittorio maga is sok ilyen pszichoszomatikus tünettel küzdött már egészen fiatal kora óta, és tudta, hogy ha így folytatják, Ana előbb-utóbb eltávozik az élők sorából. Tennie kellett valamit.

Mikor a bátyja megérkezett, hogy szokásos vizitét elvégezze, Vittorio odaült hozzá, és a combjára hajtotta a fejét. Korábban csak az apjának csinálta ezt, szeretetből, Mariónak soha, bármennyire is erősködött.

- Mit akarsz? – mordult rá a férfi, de azért simogatni kezdte, ujjai lustán fésülgették a hullámos, fekete tincseket.

- Mario, arra gondoltam... mi lenne, ha visszaadnád Anát a szüleinek?

Bátyja arca erre rögtön elkomorult.

- Utálom, amikor gondolkozol. Miért adnánk vissza?

- Azért, mert szenved! – csattant fel Vittorio, aztán rögtön vissza is fogta a hangját, mielőtt Mario feldühödik, és arrébb kergeti. – Túl kicsi még, és gyenge a szervezete ahhoz, hogy ilyen körülmények között éljen. Így is állandóan beteg. Ha meghal, kivel zsaroljátok az apját? Vissza kell adni neki. Szerinted ezek után csinál majd bármit is az ügyben? Örülni fog, hogy viszontlátja a lányát.

Nem pusztába kiáltott szó volt, amit mondott, és ezt Mario is jól tudta. Dühítette is épp eléggé, hogy valaki okosabbat talált ki nála. Összeráncolta a szemöldökét és barátságtalan pillantást vetett az öccsére.

- Gratulálok, látom, alaposan kifundáltad. De felejtsd el.

Vittorio nem szólt semmit. Mario nem olyan ember volt, akit észérvekkel vagy könyörgéssel meg lehetett volna győzni, így abban bízott, amit már évekkel ezelőtt sikerült kitapasztalnia. Gyűlölt ilyet csinálni, de Marióval szemben máskülönben tehetetlen volt. Ha célt szeretett volna érni, kicsit játszania kellett az agyát. Minden férfihoz a farkán keresztül vezet az út.

- Ha rá tudod venni őket, hogy adják vissza, többé nem fogok ellenszegülni nektek.

Ez hatalmas ígéret volt. Vittorio még egy év múltán is kísérletezgetett a meneküléssel, és heves tiltakozásba kezdett, valahányszor megpróbáltak hozzáérni, amivel az őrületbe tudta kergetni elrablóit. Ha abbahagyja az ellenkezést, gyakorlatilag a kezükbe adja a testét. Erre Mario is rájött, és bár az arca ugyanolyan rideg volt, mint előtte, Vittorio mintha egy pillanatra mohó csillogást vélt volna felfedezni a szemében.

- Megteszek bármit, amire kértek, csak adjátok vissza őt a szüleinek. – folytatta az alkudozást, abban a reményben, hátha jobb belátásra tudja bírni a férfit.

- Ó, hát persze. – felelte gúnyosan Mario. - Aztán amint a kölyök szabad, rögtön visszavonod a szavad.

- Nem!

- Mégis mi okom lenne rá, hogy megbízzak benned? Sosem voltál túl szavahihető.

- Mégis mi okom lenne rá, hogy hazudjak neked? Ha megszegem az ígéretem, ti válaszul megint megtámadhattok valakit, aki fontos nekem. – érvelt a fiú.

Mario csak megrázta a fejét.

- Ezt a játékot nem így játsszák, Vito. Tudod, a versenylóra is akkor fogadnak, ha korábban már láttak tőle szép futamokat. Először mutasd meg, hogy méltó vagy a bizalmunkra, és majd utána egyezkedünk a továbbiakról.