Fake it till you make it

35. fejezet - Pray

Vittorio a plafonon lévő repedést figyelte immáron napok óta. Miután elsorolta neki a sérelmeit, Mario lelökte őt a földre, és ráparancsolt, hogy tisztálkodjon meg. Aztán elment. Bátyja tanácsa nem volt ok nélküli, és kétségkívül előnyös lett volna, ha megfogadja, de ehelyett a hátára fordult, és maradt, ahogy volt. Használtan, selejtesen.

Az idő eleinte lassan telt, de aztán felgyorsultak a percek. Órák lettek belőlük, napok, míg végül már minden egyformának tetszett, a dolgok kontúrját elmosta az állandó egyhangúság. Vittorio nem aludt és nem is kelt fel, egyre csak a repedést figyelte. Néha, amikor a szemei már duzzadtak, vörösek voltak a kialvatlanságtól, és annyira kiszáradtak, hogy minden pislogásnál úgy érezte, mintha apró üvegszilánkokat húznának végig a szemhéja belsején, azt hitte, a lyuk növekszik, terjeszkedik, míg végül akkora lesz, hogy elnyeli őt is mindenestül.

Egy pillanat alatt történt az egész. A feje megtelt zajjal, mint amikor a rádió nem fogja az adást, és csak az az idegőrjítő sercegés hallatszik, ám ez a hangorkán még annál is rosszabb volt, dübörögve, csikorogva visszhangzott a koponyájában. Vittorio magzatpózba gömbölyödött, és szorosan a fülére tapasztotta a kezét, ám semmi nem használt, saját elméjének kicsapongását nem tudta kirekeszteni. Kínjában félig lehunyta a szemét. És mikor a lárma elhalta után kinyitotta, már nem volt egyedül.

A pince túlsó sarkában bánatos alak állt. Sötét haja volt, és sűrű, göndör szakálla. Két hatalmas lyuk csúfította el amúgy sem adoniszi szépségű arcát. Az egyik a homloka közepén, a másik az orrát hasította ketté. Flavio. Korábban az apja egyik testőre volt, de egy zaklatási ügy miatt kivégezték. Egy másik férfi kísérte, aki a kezében tartotta levágott fejét. 2 éve halt meg, Vittorio egy tűzoltófejszével nyakazta le. Mindketten olyan mozdulatlanok voltak, akár egy-egy kőszobor. Nem szóltak, csak meredten nézték az előttük fekvő fiút.

Csekély létszámú képviselői voltak ők az árnyak népes országának. Vittorio arra gondolt, ma mindössze ennyien tudtak eljönni. A többieknek biztos dolgozniuk kellett. Végülis honnan tudhatnánk, hogy vannak-e a túlvilágon munkahelyek?

Valószínűleg ezekkel a csöndes szellemekkel fizetett kegyetlen hivatásáért. Mindenki, aki az évek során elhullott mellőle, az ő fejében lelt örök nyugalomra. Az árnyak sosem bántották, az esetek többségében nem is szóltak hozzá. Csupán némán nézték őt, és Vittorio egy idő után megtanult nem foglalkozni velük. Egyedül Mario volt az, akinek rendszeresen megemlítette őket. Bár a bátyja erre is csak ostoba gyermekkori szeszélyként tekintett, legalább nem nevezte őrültnek a fiút, és Vittorionak ez bőven elég volt. Bizonyos szempontból Mario jó hallgatóságként szolgált. Vittorio minden önsértő viselkedésformáját elnézte, időnként még szándékosan bele is lovalta a témába. Ha a fiú azt mondta, meg akar halni, Mario csak annyit kérdezett, kivigye-e őt a vasúti sínekhez. Ha Vittorio azon aggódott, hogy szerinte hízott, a férfi gondolkodás nélkül rávágta, hogy valóban kövérebbnek látja. Nem törődött az öccsével, és Vittorio furcsa mód örült ennek. Örült, hogy valaki ugyanolyan kevésre tartja, mint ahogyan ő vélekedik saját magáról, és nem akarja mindenáron lebeszélni arról, hogy valami nyilvánvaló őrültséget csináljon. Ellenben a szüleik – kiváltképp az anyjuk – allergiás volt az ilyesmire. Vittorio egyetlen egyszer beszélt neki az árnyakról, Maria pedig teljesen kiborult. Még a fiú imádott alvósát is ki akarta dobni, mert nem normális, hogy egy tizenéves gyerek többet kommunikál egy plüssel, mint a társaival. Az akcióról végül Antonio beszélte le, mondván, hogy még mindig jobb, ha Vittorio egy plüssállattal beszélget, mint egy tíz éve halott fószerrel.

Váratlanul lépteket hallott odafentről. A szellemekre pillantott, de azok ugyanúgy álltak, mint annakelőtte. Tehát tényleg van ott valaki. Vittorio ügyetlenül felnyomta magát, ám megfeledkezett az apró tényről, miszerint a jobb lába még mindig törött. Sérült bokája kifordult alóla, ő pedig visszazuhant a földre. Vakon tapogatódzva próbált keresni valamit, amiben megtámaszkodhatna, mialatt a titokzatos idegen már az ajtó zárjánál matatott. Vittorio tett egy utolsó kétségbeesett próbálkozást a felállásra, ám nem járt sikerrel. A rendszertelen táplálkozás miatt a szokásosnál is alacsonyabb volt a vérnyomása, és amint azon erőlködött, hogy feltápászkodjon, elveszítette az eszméletét. Feje nagy csattanással vágódott a köveknek, még érezte az ütést, de az azt követő fájdalmat már nem.