Fake it till you make it

2. fejezet - Dollhouse

A mediterrán stílusban épült, kétszintes családi ház néma csendbe burkolózva bújt meg a szomszédságában álló többi ingatlan között. Innen úgy tetszett, a bent lévők réges-rég nyugovóra tértek már, a zsalugátereknek köszönhetően az utcára néző oldal szinte teljesen sötét volt, csupán az elülső teraszon elhelyezett kis gázlámpások biztosítottak némi fényt. Az előkertben már javában virágoztak a babarózsák, és liliomok, mint akik csak a naptári nyár kezdetére vártak, az idén ültetett selyemakácfák mellett pedig néhány karcsú levendulabokor vonzotta magára a tekinteteket. Közöttük kis, mészkőből rakott ösvény rejtőzött, amely hosszan kanyargott a hibátlanul nyírt gyepen, hátra, egészen a túlsó teraszig. A berendezés olyan szép, és harmonikus látványt kínált, hogy kívülálló nehezen hitte volna, ez mindösszesen egyetlen ember keze munkáját dicséri. Vittorio anyja valósággal szerelmes volt a növényeibe, akár órákig is képes volt bíbelődni velük, kertészt pedig a világ minden kincséért sem engedett volna a közelükbe. Apja gyakorta mondogatta: ahol a nő, ott az otthon. Vittorio pedig kiskorától fogva irigyelte az anyját ezért a képességéért. Ő maga képtelen volt néhány percnél tovább rendet tartani, és zenészek portréival teleaggatott, kamaszkora óta változatlan megjelenésű fiúszobáját nehezen nevezte volna bárki is kellemesnek, netalán otthonosnak. Apja máig sokat bosszankodott amiatt, hogy a lassan tizennyolcadik életévét töltő fia szobáját még mindig ,,középkorú férfiak" képei borítják.

A tágas, négy házból álló birtok bejáratánál őrködő Hanno - apja testőreinek parancsnoka- már messziről felismerte grafitszürke Plymouthját, és kérdés nélkül kitárta előtte a kovácsoltvas kaput.

- Ehi, Vittorio! Come stai? (~ Hé, Vittorio! Hogy vagy?) – intett oda a fiatalembernek.

- Tutt'a posto. – vont vállat Vittorio. - E qui? (~Minden rendben. És itt?)

- Non ho nessun problema. Buona sera, allora. (~ Nincs semmi gond. Jó estét akkor. )

- Grazie. Anche tu. (~ Köszönöm. Neked is.)

Áthaladt a néma épületek sorai közt, melyeket többségében a Viuzzi-család barátai béreltek, és bekanyarodott a szülei háza elé. Egyesbe tette a váltót, majd némi ügyeskedés árán sikeresen leparkolt bátyja autója mögé. Leállította a motort. Karórájára pillantva örömmel nyugtázta, hogy csak fél nyolcra jár az idő. Tökéletes. Ha szerencséje van, még a családdal vacsorázhat. Hátára kapta a táskáját, és szokásos rendületlen nyugalmával elindult a ház felé.

Az előszobát kellemesen belengte a készülő ételek illata, a fokhagyma és a bazsalikom miatt Vittorio aglio de olio- ra tippelt és hozzá valamilyen fűszeres szószra, mint például a pesto. Kabátját nemes egyszerűséggel feldobta a fogasra a többi holmi mellé, majd nekilátott, hogy ismét a helyére pattintsa a pisztoly alkatrészeit a repülőút után. Bátyja alighanem meghallotta jöttét, mert pont abban a pillanatban lépett ki a nappali ajtaján, göndör, fekete haja csillogott a halvány lámpafényben. Habár már három éve elköltözött a családi házból az egyik szomszédos telekre, a vasárnapokat mindig otthon töltötte, néha magával hozva egy-egy újabb barátnőjét is, akit aztán rendszerint sosem láttak többé.

- Ciao! Hazatért a világutazó? – kezdett bele öccse ugratásába, aki csak unottan forgatta a szemét.

- Csak Philadelphiáig mentem, Mario. Két nap sem telt el a legutóbbi találkozásunk óta.

- És már pont kezdtelek kiheverni... – sóhajtott fel a fiatalember. Hat évvel volt idősebb Vittorionál, de mint a nagy testvérek általában, úgy érezte, ez a korkülönbség sokkal bölcsebbé, és érettebbé tette. – Na gyere ide. – széttárta a karját, majd odalépve az öccséhez, magához ölelte, mint egy barátot. Ez már megint részeg. – gondolta Vittorio, érezve a dohány és az alkohol jellegzetes keverékét. Igaz, bátyja hangulatai ital nélkül is ingadozóbbak voltak, mint egy péntek este hazafelé tartó ipari közmunkás járása. Az egyik pillanatban még magához ölelte, nem sokkal később pedig már le akarta szúrni. És furcsa mód Vittorio néha jobban preferálta, ha a második opció teljesült.