Fake it till you make it

9. fejezet - Invincible

- Rosario nem mutatja magát. – Antonio az íróasztalra hajított egy súlyos paksamétát. - Egész nap ki sem mozdul, az ügyeit a házból intézi. Valahonnan megszimatolta, mit tervezünk.

- De honnan? Csak mi négyen hallottuk, mikor elrendelted a megöletését.

- Meg azok, akiket Rosario után küldtem, hogy figyeljék, mikor merre jár. – dünnyögte a férfi. – Hanno, benned nem kételkedem. Keress pár megbízhatóbb embert, és küldd őket Riccardóék nyakára. Nem szívesen mondok ilyet, de Mariót is szemmel tarthatná valaki, addig, míg rendeződik ez a helyzet. A híváslistájukra is szükségem van. Utána akarok járni minél hamarabb, hogy ki volt ez a jótét lélek. – dünnyögte. - Vito, van már valami ötleted, hogyan ugraszd ki ezt a ravasz nyulat az üregéből?

- Odamehetnék Rosarióhoz megbeszélésre. Még ha a fegyvereimet el is kobozzák, két másodperc alatt elpattintom a nyaki ütőerét. – vetette fel Vittorio.

- Aha. És amint megteszed, húszan rajtad vannak. Szerintem ez felejtős.

- A célunkat elérnénk.

- Szó se lehet róla. Nem fogod hamarabb megöletni magadat a szükségesnél. – rázta meg a fejét Antonio.

- Van egy másik ötletem is. Viszont azt nem fejthetem ki.

- Ha olyan, mint az első, nem is bánom.

- Nem. Ez működőképes.

- De hát mit tervezel?

Vittorio csak titokzatosan ingatta a fejét.

- Majd ha végeztem, beszámolok róla. Nem szeretném előre elrontani a meglepetést.

Antonio szívesen vitatkozott volna vele még egy darabig, ám belátta, hogy esélytelen. A fia már majdnem felnőtt, nem kezdő, tudja, mit csinál.

- Rendben. Péntekig viszont mindenképp le kell zajlania. Akkor lesz legközelebb találkozóm Rosarióval. Ma van szerda. Két napod van.

- Meglesz, Padre.

Ebben maradtak. Vittorio még aznap tökéletesítette elméletét, ám a végrehajtás előtt szüksége volt egy megbízható informátorra, hogy minden hibalehetőséget kizárhasson. És tudta is, kihez forduljon.

Személyesen felkeresni Valerio Manzonit biztonságosabb volt, mintha egy könnyen lehallgatható telefonvonalon beszélnének. Mikor kora délután megérkezett az autószerelő műhelybe, ahol Valerio részmunkaidőben dolgozott, a fiatalember épp egy kocsi alvázán bütykölt valamit, teljesen eltűnve a gépjármű alatt. Barátja hangját hallva azonban rögtön félrerakta a csavarkulcsot.

Barátság. Talán nem ez volt a legjobb szó, amivel kettejük kapcsolatát jellemezni lehetett. Nem folytattak hosszas beszélgetéseket (vagy ha igen, hát egyikük sem volt már józan...), nem voltak tisztában a másik életének minden apró-cseprő eseményével, és nem köszöntötték fel egymást a születésnapjukon. De Vittorio tudta, hogy Valerio nem támadná hátba és ebben a világban ez tulajdonképpen egyet jelentett a barátsággal.

Kettejük múltja nem sokban hasonlított - de a végkifejlete megegyezett. Valeriónak az tett be, amikor az apja hat éves korában eladta egy ismerősének, aki a két hónap alatt, míg a ,,szerződés" érvényben volt, mindent megtett vele, amit csak beteg elméjével ki bírt gondolni. Az esetről soha nem szerzett tudomást az Ifjúságvédelem, nyolc hét után a fiú ugyanúgy visszakerült az apjához, mintha mi sem történt volna. Ez volt a legszörnyűbb az egészben. Mindenki zavartalanul ment tovább, egyedül Valerio élete állt meg azon a júliusi délutánon, mikor a férfi hazavitte magával.

- És megúszták basszameg. – mesélte Valerio az egyik találkozásuk alkalmával. – Tíz éve a föld alatt vannak már mind a ketten, és soha senkinek nem kellett elszámolniuk azért, amit csináltak.

Ezért hát bántalmazottból bántalmazó lett. Elhatározta, hogy többé senki sem fog megmenekülni a haragja elől. Karrierje szépen ívelt is felfelé, de a magánélete végig romokban hevert. A tizenhárom éves Vittorionak azonban ez tökéletesen megfelelt.

Valerio volt a negatív hatás, a mérgező árnyék, akihez foggal-körömmel ragaszkodott. Ha az apja tudná, miket tanult tőle, kikapott volna rendesen. Valerio megtanította füvezni, és arra, hogy ezt leplezni tudja mások előtt. A fiatalembernek már volt egy öngyilkossági kísérlete, amikor megütötte az ereit, ezen felbuzdulva Vittorio is megpróbálkozott a dologgal, ám ő végül nem merte megtenni. Valerio sokat ivott, Vittorio néha csatlakozott hozzá, ám belőle az alkohol mindenféle kellemetlen visszaemlékezést váltott ki, így ez a szenvedély nem lett tartós.

Főként Alice hatására aztán Vittorio lassan kiszállt ebből az egészből, és már akkor sem volt hajlandó ilyesmiket csinálni, ha a fiatalember kifejezetten megkérte rá. Vonzódott a halálhoz, de nem ahhoz a fajtájához, ami egy függőség segítségével lassan felőröli előbb az agyát majd a testét is. Valerio néha követte a példáját, olyankor ideig-óráig tiszta maradt, ám ez a lendület sosem tartott néhány hétnél tovább. Vittorio mindezek ellenére kedvelte őt, és fájt beismernie, hogy Valerio is a menthetetlenek népes táborát erősíti. Senki sem tudja kihúzni ebből. Bírja még egy-két esetleg három évet, majd huszonévesen, ereje teljében önkezével véget vet az életének.

- Tudod mi az az eutanázia? – kérdezte egyszer Valerio a fiútól, majd mikor az nemet intett, folytatta. – Amikor egy halálos beteg vagy egy, az öngyilkosságot választó személy halálát felgyorsítják. Például méreginjekció beadásával. A legtöbb országban ez persze illegális. De szerintem, aki meg akar halni, az úgyis meg fog halni. Akkor már jobb, ha kap valami szart az ereibe, mintha leveti magát a tizedik emeletről, nem? Én legalábbis a fecskendőt választanám, az biztos.

Vittorio nem kérdezte meg, mi volt a szándéka ezzel a felszólalással. Valahol sejtette. Ahogy azt is, hogy ha eljön a nap, képtelen lesz lebeszélni róla Valeriót. Mégis hogyan tudná, ha még a saját lelkével sincs tisztában?

Átölelte a fiatalembert, aztán hátramentek a raktárba, ahol a tartalék alkatrészek voltak. Valerio ledobta a kesztyűjét.

- Hogyhogy itt Bell"Occhio? – Valerio volt az egyetlen akinél Vittorio úgy érezte, nem csak gúnyból, hanem valódi tiszteletből használja a becenevét.

- Segítened kéne.

Valerio sóhajtott.

- Halljam, mi a gubanc?

- Be kéne jutnom Toto Rosarióhoz. Tavaly voltál pár napig a testőre, ismered a helyet. Padre csak bizonyos szobákat, de az nekem édeskevés.

- Tudod, mi a gond ezzel. – kopogtatta meg az asztalt Valerio. - Nem adhatom ki a volt ügyfeleimet. Ha megtudják, hogy tőlem származnak az értesüléseid, nekem annyi. Az életemet nem bánnám, de a karrieremet igen.

- Senki sem fogja megtudni. Órákat keringtem, mielőtt idejöttem volna. Ember legyen a talpán, aki követni bírt. – egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Nézd, az a rohadék három sicariót (~bérgyilkost)  küldött a nyakamra múlt héten. Legközelebb a családomra vagy a barátnőmre fog. Szeretném rövidre zárni ezt a dolgot, amilyen gyorsan csak lehet.

Valerio összeszorította a száját, látszott rajta, hogy erősen gondolkozik.

- Tudd, hogy egyedül miattad csinálom. – bökte ki végül. – Olyan vagy nekem, mintha a kisöcsém lennél. Mit akarsz tudni?

- Gyakorlatilag mindent, amire emlékszel.

Kevesebb, mint negyed óra leforgása alatt Vittorio már jobban ismerte a Rosario-házat, mint maguk a lakosok. Abban a biztos tudatban hagyta el a műhelyet, hogy a holnapi lesz Toto Rosario utolsó estéje. 

A fejezet címéül szolgáló dal linkje: