Fake it till you make it

26. fejezet - Baby be brave

Valerio olyan halkan mászott át a falon, hogy az odalent haladó férfi észre sem vette. Puhán landolt a betonon, macskaként surrant kapualjtól kapualjig, s a másik még csak hátra sem fordult. Vagy süket volt vagy Valerio túl ügyes. Szerette azt gondolni, hogy az utóbbi. Utcák tekervényes labirintusán keresztül folytatták ezt a bizarr fogócskát, míg végül úgy tűnt, a fekete alak elérte a célját. Megállt az egyik társasház előtt, benyomta a kapucsengőt, ami kisvártatva halk zizegéssel kinyitotta az ajtót. Valerionak most nagyon óvatosnak kellett lennie. Úgy kellett besurrannia mögötte, hogy Baldini caporegiméje (~kb alvezére) mindebből semmit se vegyen észre. Az utolsó pillanatban ragadta meg a lomha faajtót, és becsusszant a résen. Mikor az ajtó vészjósló csattanással becsapódott mögötte, rögtön a falhoz simult, attól tartva, hogy a férfi hátrafordult, de az csak elindult fölfelé a lépcsőn. Valerio nem követte azonnal, félt, hogy meglátják. És milyen jól tette! Az első emeletre érvén a férfi visszafordult egy utolsó szemlére, majd mikor semmi gyanúsat nem érzékelt, tovább folytatta megkezdett útját. Nem sokkal később Valerio is a nyomába szegődött.

A harmadik emeleten megálltak az egyik, feketére lakozott ajtó előtt. A férfi itt még egyszer körülnézett - Valerio épphogy be tudott ugrani az egyik méretes virágváza mögé- aztán kopogni kezdett az ajtón. Három rövid, két hosszú, egy rövid. A kémlelőnyílást elhúzták, pár másodperc múlva pedig odabent jól hallhatóan kattant a zár, és az alvezért beeresztették.

Valerio mindezt végignézte és alaposan megjegyezte. A kopogások sorrendjét, az ajtócsengő mellé írt nevet, ami biztos, hogy kitalált személyhez tartozott, a társasház és a lakás számát. Egyelőre ez volt minden, amit tehetett. A lakásba való behatolást aligha élte volna túl, és bármennyire is szerette a halált, azért nem akarta, hogy harminc golyóval a testében érje a vég Cleveland egy hitványabb negyedében.

A társasházból való kijutás már könnyen ment. A sarkon felszállt az aznapi utolsó buszjáratra és visszament a műhelyhez. Szívesebben aludt itt, mint a lakásán, az idejutás is lényegesen egyszerűbb volt.

Belépett a helyiségbe. Nem kapcsolt lámpát, úgyis pontosan tudta, mi merre található. Kinyitotta a falnál álló szekrényt, előhúzott belőle egy pokrócot, majd matrac gyanánt lehajította a földre. Ekkor hallotta meg a nehézkes köhögést a háta mögül, és a kattanást, ahogy a pisztolyt betárazták. Nem vesztegette az idejét azzal, hogy megforduljon, csak halkan odaszólt.

- Én vagyok az. Valerio.

Dario leeresztette a pisztolyt. Ő volt az a munkás, aki tegnapelőtt is itt dolgozott, mikor Vittorio barátnője megérkezett. Általában korán nyugovóra tért a műhely mögött álló mobillakásban, egy 45-ös ACP-vel a párnája alatt, amit bármilyen váratlan zajra képes előrántani, hogy néhány golyóval ajándékozza meg az éjszakai látogatót.

- Come stai (~ Hogy vagy?)? – kérdezte. Nem beszélte az angolt, annak ellenére sem, hogy születése óta Amerikában élt. Valerio ezért olaszul felelt neki.

- Dario, megvan, hogy kik vitték el Vittoriot. Az viszont még rejtély, hogy hová. Jó nagy dög ez a Baldini. A biztonságos házába még nem tudtam bejutni, mindazonáltal valószerűtlennek tartom, hogy ott bújtatnák.

- Jó. Egyébként keresett a lány Csodaországból.

Valerio nevetett.

- Alice-re gondolsz?

- Sí. Te már nem voltál itt, fél öt körül érkezett.

- És mit mondott?

- A fene tudja. Ő nem beszél szicíliaiul, én meg nem értem a hadarós angolját. Úgyhogy írt egy üzenetet. – Dario a zsebébe túrt, és kisvártatva előhúzott belőle egy olajfoltos, gyűrött papírcetlit. – Ezer bocsánat. Mikor odaadta, sokkal ízlésesebben nézett ki.