Fake it till you make it

36. fejezet - Burning pile

Három hónap telt el eredménytelenül. Az ősz a végéhez közeledett, a fák kopasz ágai között kísérteties dallamot zörgött a szél. Maria egyre nehezebben viselte kisebbik fia távollétét, s immáron naponta többször is imádkozott érte. Antonio látszólag tartotta magát, ám a maga csendes módján éppúgy szenvedett. Családfőként úgy érezte, neki kellett volna megvédenie Vittoriot, és ettől a bűntudattól senki sem szabadíthatta meg. Hanno vigasztalta, ahogy tudta, ám a lelkiismeret-furdalás olyan makacs dolog, amire a szép szavaknak a legcsekélyebb korróziós hatása sincs.

A család alkalmazottjainak figyelme eközben Baldiniról fokozatosan Alighierire irányult. Hanno egy időzített bombát rögzített a kocsija ajtajához, aminek akkor kellett volna működésbe lépnie, mikor a férfi kinyitja az ajtót. Ez meg is történt, ám a detonáció nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy végezzen a conscigliorival, bár Alighieri így is eltörte mindkét lábát, a testőreinek kellett bevonszolniuk őt a házba, miközben Hanno és egy másik férfi sortüzet nyitottak rájuk. Alighieri ezek után nem sokat járt odakint. Egy biztonságos házba menekült a barátnőjével és a kakadujával együtt, Baldinival telefonon és kódolt levelekben tartotta a kapcsolatot.

Paulini bezzeg nem várta meg, hogy vele is elbánjanak. A merénylet másnapján elhagyta Clevelandet, és családjával délre szökött, valahová Floridába. Senki sem hiányolta, még saját szövetségesei sem. Az a típusú ember volt, aki, ha elment, az ottmaradottak azt hitték, többen lettek. Alighanem mindenki egyetértett abban, hogy ő is csak egy újabb tökkelütött, akinek sohasem lett volna szabad saját családot alapítania, és mint ilyen, arra sem méltó, hogy egyáltalán időt fecséreljenek a megölésére. Ha esetleg mégis meghalna, az a kutyát sem érdekelné. Egy hülyével kevesebb.

Antonio, jobb ötlete nem lévén, ezt az időszakot főként szövetségesek toborzásával töltötte. És ugyan több család is támogatta őket, ám egy ilyen ügyben még ők is tehetetlenek voltak. Baldinit nem lehetett megölni, mert ebben az esetben egy csatlósa garantáltan végzett volna Vittorioval. A Don pedig nem hajlott a tárgyalásra sem, bár Antonio többször is ígéretet tett, hogy minden kérését teljesíti, amennyiben szabadon ereszti Vittoriot. A válasz lényegre törő és egyenes volt: akkor ásd el magad. Baldini szemmel láthatóan elkötelezte magát amellett, hogy tönkreteszi a Viuzzi- családot, és még az sem érdekelte, hogy hónapokig rejtőzködnie kell a terv sikeressége érdekében.

Ez a tétlenség Mariót dühítette a legjobban, aki szívesen a lovak közé csapott volna már, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon az apjától. Baldini és Alighieri nem győzték nyugtatgatni a heves vérű fiatalembert, aki keserűségét ezért legtöbbször Vittorion töltötte ki, hetente háromszor-négyszer is. A fiúnak immáron semmit sem kellett tennie, hogy megbüntessék. A létezésének puszta ténye elég volt ahhoz, hogy Mario éktelen haragra gerjedjen. Ezen felbátorodva Vittorio nem fogta vissza magát, ha a bátyjával beszélt, hangos veszekedéseiket nem egyszer még Mario testőrei sem bírták végighallgatni, hanem inkább kimenekültek a házból.

Ha ellenállásról volt szó, ők ketten a végletekig is el tudtak menni. Mario többször kis híján agyonverte az öccsét, ám valami titkos ösztön mindig leállította az utolsó pillanatban, így prédája életben maradt, hogy pár nap múlva elölről kezdhessék a procedúrát. Az egész gyerekkorukat végigháborúzták, Vittorio állandóan védekező állásban volt, mindig harcra késznek kellett lennie, csak így tudta valahogy túlélni zsarnokoskodó bátyját, aki bármikor lecsaphatott rá, szóval vagy tettel. Ha valaki felidegesítette, megbántotta Mariót, azért is az öccsének kellett felelnie. Vittorio pedig, nem lévén más megoldás, saját magát is büntette, hátha ezzel kiirthatja magából azt az eredendő rosszaságot, amiről a bátyja beszélt. Tulajdonképpen kész csoda volt, hogy Maria és Antonio szinte semmit sem sejtettek mindebből. Sok színészkedés és hazugság szükségeltetett hozzá, annyi bizonyos. Ám a Viuzzi- családban mindig is nagy hagyománya volt a titkolódzásnak, a két testvér is gyorsan belejött a dologba. És most, hogy Mariónak a szüleiktől sem kellett tartania többé, szabad folyást engedett szélsőséges érzelmeinek. Hamarosan Vittorio testén nem volt olyan pont, amit ne borított volna valamilyen sérülés. Egyetlen egy kivételével. Mario sosem nyúlt az arcához, néha felpofozta, de mindig kínosan ügyelt rá, hogy ne hagyjon rajta komolyabb nyomot, és az embereit is ugyanerre kötelezte.